Mioriţa (Román)
Pe-un picior de plai, Pe-o gură de rai, Iată vin în cale, Se cobor la vale, Trei turme de miei, Cu trei ciobănei. Unu-i moldovan, Unu-i ungurean Şi unu-i vrâncean. Iar cel ungurean Şi cu ce-l vrâncean, Mări, se vorbiră, Ei se sfătuiră Pe l-apus de soare Ca să mi-l omoare Pe cel moldovan, Că-i mai ortoman Ş-are oi mai multe, Mândre şi cornute, Şi cai învăţaţi, Şi câni mai bărbaţi, Dar cea mioriţă, Cu lână plăviţă, De trei zile-ncoace Gura nu-i mai tace, Iarba nu-i mai place. - Mioriţă laie, Laie bucălaie, De trei zile-ncoace Gura nu-ţi mai tace! Ori iarba nu-ţi place, Ori eşti bolnăvioară, Drăguţă mioară? - Drăguţule bace, Dă-ţi oile-ncoace, La negru zăvoi, Că-i iarbă de noi Şi umbră de voi. Stăpâne, stăpâne, Îţi cheamă ş-un câine, Cel mai bărbătesc Şi cel mai frăţesc, Că l-apus de soare Vreau să mi te-omoare Baciul ungurean Şi cu cel vrâncean! - Oiţă bârsană, De eşti năzdrăvană, şi de-a fi să mor în câmp de mohor, Să spui lui vrâncean Şi lui ungurean Ca să mă îngroape Aice, pe-aproape, În strunga de oi, Să fiu tot cu voi; În dosul stânii Să-mi aud cânii. Aste să le spui, Iar la cap să-mi pui Fluieraş de fag, Mult zice cu drag; Fluieraş de os, Mult zice duios; Fluieraş de soc, Mult zice cu foc! Vântul, când a bate, Prin ele-a răzbate Ş-oile s-or strânge, Pe mine m-or plânge Cu lacrimi de sânge! Iar tu de omor Să nu le spui lor. Să le spui curat Că m-am însurat Cu-o mândră crăiasă, A lumii mireasă; Că la nunta mea A căzut o stea; Soarele şi luna Mi-au ţinut cununa. Brazi şi paltinaşi I-am avut nuntaşi, Preoţi, munţii mari, Paseri, lăutari, Păserele mii, Şi stele făclii! Iar dacă-i zări, Dacă-i întâlni Măicuţă bătrână, Cu brâul de lână, Din ochi lăcrimând, Pe câmpi alergând, Pe toţi întrebând Şi la toţi zicând: "Cine-a cunoscut, Cine mi-a văzut Mândru ciobănel, Tras printr-un inel? Feţişoara lui, Spuma laptelui; Musteţioara lui, Spicul grâului; Perişorul lui, Peana corbului; Ochişorii lui, Mura câmpului?" Tu, mioara mea, Să te-nduri de ea Şi-i spune curat Că m-am însurat Cu-o fată de crai, Pe-o gură de rai. Iar la cea măicuţă Să nu spui, drăguţă, Că la nunta mea A căzut o stea, C-am avut nuntaşi Brazi şi paltinaşi, Preoţi, munţii mari, Paseri, lăutari, Păserele mii, Şi stele făclii!
Miorița este un poem folcloric românesc, răspândit în peste 1500 de variante în toate regiunile României. Este o creație populară specific românească, nefiind cunoscută la alte popoare. Cântecul a fost zămislit în Transilvania, având la bază un rit de inițiere și interpretat sub forma de colindă, în timpul sărbătorilor de iarnă . S-a transformat în baladă (în regiunile din sudul și estul țării), în această versiune fiind socotit un text literar desăvârșit din punct de vedere compozițional și stilistic. A fost analizat și comentat de cei mai de seamă oameni de cultură români. Motivul mioritic a constituit sursă de inspirație pentru scriitori, compozitori și artiști plastici români și străini. A fost tradus în peste 20 de limbi străine. Este socotit unul din cele patru mituri fundamentale ale literaturii românești. Varianta Alecsandri (versiunea baladă) este socotită o variantă virtuală, deoarece în această formulă și alcătuire textul nu a fost niciodată întâlnit în spațiul consacrat al performării; este reprezentativ pentru că este alcătuit din fragmente autentice, tipice versiunii baladă; conține aproape toate episoadele, temele, motivele și secvențele ce o definește din punct de vedere tipologic. Feltöltő | Bandi András |
Az idézet forrása | http://www.versuri-si-creatii.ro |
|
Bárányka (Magyar)
Egy fennsíknak aljában, Mennyország kapujában, Az úton ím jönnek, Lefelé a völgynek, Három birkanyáj, És három csobán. Az egyik moldvai, A másik magyari, Harmadik vráncsai. De amott a magyari És vele a vráncsai Nagyban beszélgetnek, Arról egyezkednek, Mikor az este eljöve, Majd az életére törnek, S megölik a moldvait, Mert irigylik javait, Mert több a birkája, És büszkébb a nyája, Jobbak a betört lovai, S vadabbak őrzőkutyái. De amott az a bárányka, Kinek a gyapja sárga, S kinek három napja Be nem áll a szája, Füvet sem harapdálja. - Báránykám, báránykám, Fájin kis jószágkám, Három napja immár, Hogy a szád be nem áll! A fű nem tetszik talán, Vagy beteg vagy netán, Drága kis báránykám? - Én kedves juhászom Hozd nyájad, azt mondom, A sötétlő tisztásra, Ahol friss fű várja, S árnyék vár juhászra. Én gazdám, én gazdám Egy kutyát is hozzál, A hűt és legerősebbet, Mert mire az este eljön, Majd az életedre tör A két bács: a magyari No meg a vráncsai! - Hosszú gyapjú birkám Ha nem vagy huncut ám, És hogyha meghalok A mezőn, muharon, Mondd a vráncsainak És a magyarinak Temessenek a földbe, Csak a közelbe, ide, Nyugodjak birka karámban, Holtan is reátok várva; Az esztena mögé, hátrább, Halljam kutyáim csaholását. Őnekik hát ezt mondd, És a fejemhez hozz Egy bükkfafurulyát, Kedvelem a hangját; Csontból egy furulyát Megható dallamát; Egy bodza furulyát, És a tüzes dalát! Mikor majd a szél fúj, Rajtuk is majd átfúj, S a birkák összejönnek, Megsiratnak engemet, Véres könnyeket ejtenek! S te a gyilkosságról Nekik egy szót sem szólj. Nekik inkább azt mondjad, Hogy én összeházasodtam Egy büszke királylánnyal, A világ legszebb arájával; S hogy a menyegzőmön Csillag hullott le az égről; Hogy a nap és a hold Az esküvőmön ott volt. Fenyvesek és juharosak Lakodalmasaim voltak, Papok, a magas hegyek, Madarak a zenészek, Ezernyi sok madárkák, S csillagokból fáklyák! És hogyha meglátnál, Az úton ott találnál, Egy jó öreg anyókát, Gyapjúövvel a derekán, Ki könnyező szemekkel, A mezőkön jár-kel, Mindenkit kérdezve, És mindenkinek esdve: „Ki ismerte a fiam, Ki látta mostanában A büszke ifjú pásztort, Kinél csinosabb nem volt? Az ő szép arca, A tejnek habja; Az ő kis bajusza, Búzának kalásza; Az ő sötét haja, Hollónak a tolla; Az ő két szép szeme, A mezőnek szedre? Akkor te, báránykám, Neki irgalmazzál, És neki azt mondjad, Hogy összeházasodtam Egy királyleánnyal, Mennyország kapujában. De anyácskámnak ott sem, Kedvesem, ne mondd el, Hogy a menyegzőmön Csillag hullott le az égről, S az esküvőmön ott voltak A fenyvesek s juharosak, Papok, a magas hegyek, Madarak a zenészek, Ezernyi sok madárkák, S csillagokból fáklyák!
A Bárányka egy román népi költemény, aminek több mint 1500 változatát ismerik Románia számos térségében. Egy egyedülálló román népi alkotás, ami más népeknél nem ismert. A dal Erdélyben született, aminek gyökerei egy beavató rítusban keresendőek, és amit kolinda formájában adtak elő a téli ünnepek alkalmával. Idővel balladává vált (az ország délnyugati vidékein), és ebben a formájában szerkezeti és stilisztikai szempontból is szépirodalmi értékű szövegként tartják számon. A román kulturális élet legkiemelkedőbb személyiségei elemezték és méltatták. A bárányka motívuma ihletforrásként szolgált több román és más nemzetbeli írónak, zeneszerzőnek és képzőművésznek. Több mint 20 idegen nyelvre fordították le. A román irodalom négy alap legendája közé sorolják. Az Alecsandri-féle változat (a ballada verzió) egy tudatos átdolgozás, mivel ebben a formában és felépítésben nem volt fellelhető egyetlen olyan vidéken sem, ahol ez létrejöhetett, mégis eredeti alkotás, mert autentikus részletekből épült fel, hagyományos balladai eszközökkel, magában foglalja majdnem az összes epizódot, témát, motívumot és olyan részleteket, amelyek tipikusan jellemzőek rá.
|