Bandeira, Manuel: Éjjeli táj (Paisagem Noturna Magyar nyelven)
|
Paisagem Noturna (Portugál)A sombra imensa, a noite infinita enche o vale... E lá no fundo vem a voz Humilde e lamentosa Dos pássaros da treva. Em nós, - Em noss'alma criminosa, O pavor se insinua... Um carneiro bale. Ouvem-se pios funerais. Um como grande e doloroso arquejo Corta a amplidão que a amplidão continua... E cadentes, metálicos, pontuais, Os tanoeiros do brejo, - Os vigias da noite silenciosa, Malham nos aguaçais.
Pouco a pouco, porém, a muralha de treva Vai perdendo a espessura, e em breve se adelgaça Como um diáfano crepe, atrás do qual se eleva A sombria massa Das serranias.
O plenilúnio vai romper... Já da penumbra Lentamente reslumbra A paisagem de grandes árvores dormentes. E cambiantes sutis, tonalidades fugidias, Tintas deliqüescentes Mancham para o levante as nuvens langorosas.
Enfim, cheia, serena, pura, Como uma hóstia de luz erguida no horizonte, Fazendo levantar a fronte Dos poetas e das almas amorosas, Dissipando o temor nas consciências medrosas E frustrando a emboscada a espiar na noite escura, - A Lua Assoma à crista da montanha. Em sua luz se banha A solidão cheia de vozes que segredam...
Em voluptuoso espreguiçar de forma nua As névoas enveredam No vale. São como alvas, longas charpas Suspensas no ar ao longe das escarpas.
Lembram os rebanhos de carneiros Quando, Fugindo ao sol a pino, Buscam oitões, adros hospitaleiros E lá quedam tranqüilos ruminando... Assim a névoa azul paira sonhando... As estrelas sorriem de escutar As baladas atrozes Dos sapos.
E o luar úmido... fino... Amávico... tutelar... Anima e transfigura a solidão cheia de vozes...
|
Éjjeli táj (Magyar)Termetes árny, végtelen éj feltölti a völgyet... a mélyből hallani már szerény panaszos hangját a sötétség madarának. Bennünk - bűnfakadék lelkünkben a félsz egyre lopódzik... béget a bárány. Sírnak síron túli neszek. Az egyik, akár sebzett szuszogás szétvagdalja a tágasságot, amely tovaterjed... fémes fényben, ritmusosan, kádárbékák hullnak a lápba - hallgatag éj őrszemei, pocsolyákba lapulnak.
Ámbár apránként sűrűségét veszti az est, a sötétség kőfala vékonyodik, áttetsző cérnafonál szőttest alakít, és e mögött feltornyosodóban horkan a roppant hegylánc kísértet-tömege.
Felhasadó telihold... a homályból visszafogott ragyogással alvó fagigászok termete izzik. Majd eme könnyed színrajzás közt tűnő hangzatok, olvatag árnyalatok festik a kikeleti fellegek kéklő vatta-hasát.
Végül, telten, tiszta derűvel, akár égbeemelt fényostya a nyílt horizonton, akár költők szeretők lelkes homlokukat felemelvén, tüstént szétoszlatja a félszeg tudatú riadalmat, hogy kedvtelenül felkússzon leshelye szem-magasába, innen kukkantson ki az éjbe - a Hold felkel tarajos hegyláncok háta mögött, hogy önnön fénye fürössze a súgó hangzókkal kitömött egyedüllét közepette...
Mezítelen foltalakok - kéjes nyújtózással a köd beteríti a völgyet, mintha fehérlő hosszúkás vállszalagok, csüngnek a légben távol a szirtmeredélytől.
Juhnyájak jutnak eszembe, amint szélnek eresztve a nap delelő heve láttán, óvó falak által hűtött templomi kertben meghúzódnak, kérődzőn elalélnak... kék ködök így legelésznek az álmaikon... békák szörnyű ballada-kórusait fülelik a csillagok, és mosolyognak.
Majd a folyékony holdfény... finoman... csábítóan... anyás szeretettel... élővé kerekíti a hangokkal telezsúfolt tarka magányt...
|