A közhely megdönthetetlen hatalma
fájdalmat áraszt.
A szivattyú vízsugara a fűben
váratlan sóhajtás.
Nyújtózkodnak körben a székek.
Ismerős tekintetek kereszteződnek.
Nyugodtak, általában.
A közhely fonákja fölött
vecsernyére hívó harangszó.
Nem hallgat senki rá.
Századokról századokra ebben az órában
a levetett ruha még meleg
az érzékektől és a vértől.
S köröskörül a fecskék ezrei.
És mindez én vagyok, a közhely is,
a közhely felborzolt fonákja is.
A boltív mind mélyebben elborul,
de senki semmit nem tehet
az egyetlen tekintet ellen,
mely magabiztosan villanva felgyújt
engem magamat is, a bűnös szem ellen
s lopózó léptek ellen, mik tőlem elragadnak.