Saba, Umberto: Első fuga (Prima fuga Magyar nyelven)
|
Prima fuga (Olasz)La vita, la mia vita, ha la tristezza del nero magazzino di carbone, che vedo ancora in questa strada. Io vedo, per oltre alle sue porte aperte, il cielo azzurro e il mare con le antenne. Nero come là dentro è il mio cuore; il cuore dell’uomo è un antro di castigo. È bello il cielo a mezzo la mattina, è bello il mar che lo riflette, e bello è anch’esso il mio cuore: uno specchio a tutti i cuori viventi. Se nel mio guardo, se fuori di lui, non vedo che disperazione, tenebra, desiderio di morire, cui lo spavento dell’ignoto a fronte si pone, tutta la dolcezza a togliere che quello in sé recherebbe. Le foglie morte non fanno a me paura, e agli uomini io penso come a foglie. Oggi i tuoi occhi, del nero magazzino di carbone, vedono il cielo e il mare, al contrasto, più luminosi: pensa che saranno chiusi da domani. Ed altri s’apriranno, simili ai miei, simili ai tuoi. La vita, la tua vita a te cara, è un lungo errore, (breve, dorato, appena un’illusione!) e tu lo sconti duramente. Come in me in questi altri lo sconto: persone, mansi animali affaticati; intorno vadano in ozio o per faccende, io sono in essi, ed essi sono in me e nel giorno che ci rivela. Pascerti puoi tu di fole ancora? Io soffro, il mio dolore, lui solo, esiste. E non un poco il blu del cielo, e il mare oggi sì unito, e in mare le antiche vele e le ormeggiate navi, e il nero magazzino di carbone, che il quadro, come per caso, incomincia stupendamente, e quelle più soavi cose che in te, del dolore al contrasto, senti - accese delizie - e che non dici? Troppo temo di perderle; felici chiamo per questo i non nati. I non nati non sono, i morti non sono, vi è solo la vita viva eternamente; il male che passa e il bene che resta. Il mio bene passò, come il mio male, ma più in fretta passò; di lui nulla mi resta. Taci, empie cose non dire. Anche tu taci, voce che dalla mia sei nata, voce d’altri tempi serena; se puoi, taci; lasciami assomigliare la mia vita - tetra cosa opprimente - a quella nera volta, sotto alla quale un uomo siede, fin che gli termini il giorno, e non vede l’azzurro mare - oh, quanta in te provavi nel dir dolcezza - e il cielo che gli è sopra.
|
Első fuga (Magyar)Az élet, az én életem olyan bus, akár ez a fekete szenespince, amerre járok itt az utcán. Látom az ég kékjét e pince ajtajából, s a tengert, ringó árbocokkal. Gyászol a szivem is, mint lent a szén. Vezeklés barlangja minden emberszív. Milyen szép az ég, midőn felszáll a nap. Nagyon szép a tenger, melyben tükröződik. És épp ily szép a szivem: minden élő szivet tisztán tükröz. Ha mélyére tekintek, ha más szivekbe, csak reménytelenség tekint reám, sötétség és halálvágy, s elé az ismeretlen rettegése vetül, minden gyönyörtől megrabolva, mely volna bennünk. Hogyha száraz lombra nézek, nem rettegek, s a halandókra mint hulló lombra, úgy nézek. Szemed ma e koromsötét pince homályából nézi az eget és tengert. E szempár ma még ragyog, de gondold meg: maholnap lezárul. És majd más szemek ragyognak, hasonlóak szememhez és szemedhez. Az élet, az életed, bárhogy óvtad, rövid, s aranyfényü illuzió csak, s keményen megfizetsz; mint én fizettem s fizetek, magamban s más emberekben, s halk, fáradt állatokban, kik köröttem járnak, serény vagy vontatott körökben. Én bennük élek, és ők bennem élnek. s a nappalban, mely fénnyel áld. Meséknek tudsz még örülni? Én csak szenvedek már. De téged, ugye, felvidít a kék ég, s a sima tenger, és a tenger hátán lehorgonyzott hajók, antik vitorlák, és itt ez a fekete szenespince, s mindez véletlen egy keretbe fogva csodálatosan, és azok a lágyabb dolgok, melyek fájdalmad enyhítői, a felgyult kéjek, mikről sose szólasz. Félek, hogy mindezt elveszítjük. Boldog csak az, ki nincs. A meg nem születettek, ők nincsenek, s a holtak nincsenek. Csak az örök, zajló élet van. A muló rossz, és az örök jó. Az én javam már elmult, akár a bajaim. De gyorsan mult el, de nyomtalan veszett el! Hallgass, pogány dolgot ne szólj. És te is hallgass, hang, mely az én hangomból fakadtál. Más idők víg hangja, hogyha bírsz, csak hallgass. Hadd hasonlítsam sorsomat, e gyászos terhes sorsot, egy sötét szénraktárhoz, hol a boltív alatt egy ember görnyed, míg napja be nem alkonyul, s nem látja a kék tengert — ó, mennyi gyönyörűség csak szólni róla! — s az eget fölötte.
|