Quasimodo, Salvatore: La dolce collina
La dolce collina (Olasz)Lontani uccelli aperti nella sera tremano sul fiume. E la pioggia insiste e il sibilo dei pioppi illuminati dal vento. Come ogni cosa remota ritorni nella mente. Il verde lieve della tua veste è qui fra le piante arse dai fulmini dove s’innalza la dolce collina d’Ardenno e s’ode il nibbio sui ventagli di saggina.
Forse in quel volo a spirali serrate s’affidava il mio deluso ritorno, l’asprezza, la vinta pietà cristiana, e questa pena nuda di dolore. Hai un fiore di corallo sui capelli. Ma il tuo viso è un’ombra che non muta; (cosi fa morte). Dalle scure case del tuo borgo ascolto l’Adda e la pioggia, o forse un fremere di passi umani, fra le tenere canne delle rive.
|
Az édes domb (Magyar)Távoli madarak, szárnyuk az estébe kitárva, reszketnek a folyón. És nem hagy alább az eső, és süvöltenék a nyárfák, amiket megvilágít a szél. Mint minden, mi a távol ködébe hullt, visszatérsz emlékezetembe te is. Ruhád könnyű zöldje itt van előttem a villámok fényében figyelő növények közt, ott, ahol az Ardennek édes dombja emelkedik, s hallani a cirok-legyezők fölött: hogy rikácsol a kánya.
Talán e madár röptének zárt csigavonalai ráznak fel: nem érzem már a hazatérés csalódásait, a keserűséget s a legyőzött keresztény könyörületet és a fájdalomnak ezt a meztelen kínját. Hajadban most korall-virág. De arcod árnyék, mely nem változik; (a halál műve ez). Városod sötét házai közül hallgatom az Addát és az esőt vagy talán az emberi léptek tompa zaját a partok zsenge nádjai közt.
|