Quasimodo, Salvatore: Párbeszéd (Dialogo Magyar nyelven)
|
Dialogo (Olasz)"Ateantu commotae Erebi de sedibus imis umbrae ibant tenues simulacraque luce carentum." Siamo sporchi di guerra e Orfeo brulica d'insetti, è bucato dai pidocchi, e tu sei morta. L'inverno, quel peso di ghiaccio, l'acqua, l'aria di tempesta, furono con te, e il tuono di eco in eco nelle tue notti di terra. Ed ora so che ti dovevo più forte Consenso, ma il nostro tempo è stato furia e sangue: altri già affondavano nel fango, avevano le mani, gli occhi disfatti, urlavano misericordia e amore. Ma come è sempre tardi per amare; perdonami, dunque. Ora grido anch'io il tuo nome in quest'ora meridiana pigra d'ali, di corde di cicale tese dentro le scorze dei cipressi. Più non sappiamo dov'è la tua sponda; c'era un varco segnato dai poeti, presso fonti che fumano da frane sull'altipiano. Ma in quel luogo io vidi da ragazzo arbusti di bacche viola, cani da gregge e ucecui d'aria cupa e cavalli misteriosi animali che vanno dietro l'uomo a testa alta. I vivi hanno perduto per sempre la strada dei morti e stanno in disparte. Questo silenzio è ora più tremendo di quello che divide la tua riva. «Ombre venivano leggere.» E qui l'Olona scorre tranquillo, non albero si muove dal suo pozzo di radici. 0 non eri Euridice? Non eri Euridice! Euridice è viva. Euridice i Euridice!
E tu sporco ancora di guerra, Orfeo, come il tuo cavallo, senza la sferza, alza il capo, non trema più la terra: urla d'amore, vinci, se vuoi, il mondo.
|
Párbeszéd (Magyar)"Ateantu commotae Erebi de sedibus imis umbrae ibant tenues simulacraque luce carentum." Beszennyezett bennünket a háboru és Orpheus férgektől nyüzsög, bőrét kilyuggatták a tetvek, és te halott vagy. A tél, ez a jég-teher, a víz, a vihar levegője, veled voltak és a mennydörgés, visszhangról visszhangra földi éjjeleidben. És most már tudom, több megértéssel tartozom neked, de időnkét megfertőzte a vér és a dühöngés: mások már elmerültek a sárban, kezük kapkod, dúlt szemükben halál-rémület, könyörületért és szeretetért üvöltenek. De mint mindig, már késő, hogy szeretetet kapjanak, bocsáss meg hát. Most én is kiáltom neved ebben a déli órában, mikor ernyedtek a szárnyak s a ciprusok kérgében elnyúlt tücskök húrjai. Nem tudjuk már, hol találsz menedékre; volt egy szurdok, melyet megjelöltek a költők, hegyomlásoktól füstölgő források közelében. a fennsíkon. De ezen a helyen gyerekkoromban ibolyaszínű bokrokat láttam, megrakva bogyókkal, juhászkutyákat és a sötét levegő madarait, és lovakat, titokzatos állatokat, melyek magasba emelt fejjel lépdelnek az ember mögött. Az élők örökre elveszítették a halottak útját, és félrehuzódva várakoznak. Ez a csend most rémületesebb annál, mely partodat kettészakítja. "Árnyak jöttek könnyedén." És itt az Olona fut csendesen, fa nem mozdul gyökerek szövevényes kútja fölött. Ó, nem te voltál, Euridice? Nem te voltál, Euridice!
És te még szennyesen a háborútól, Orpheus, akár csak a lovad, ostor nélkül, fejét felemeli, nem fél már a földtől: üvölts szerelemtől, s ha akarod, győzd le a világot
|