Quasimodo, Salvatore: Auschwitz (Auschwitz Magyar nyelven)

Laggiú, ad Auschwitz, lontano dalla Vistola,

amore, lungo la pianura nordica,

in un campo di morte: fredda, funebre,

la pioggia sulla ruggine dei pali

e i grovigli di ferro dei recinti:

e non albero o uccelli nell’aria grigia

o su dal nostro pensiero, ma inerzia

e dolore che la memoria lascia

al suo silenzio senza ironia o ira.

Tu non vuoi elegie, idilli: solo

ragioni della nostra sorte, qui,

tu, tenera ai contrasti della mente,

incerta a una presenza

chiara della vita. E la vita è qui,

in ogni no che pare una certezza:

qui udremo piangere l’angelo il monstro

le nostre ore future

battere l’al di là, che è qui, in eterno

e in movimento, non in un’immagine

di sogni, di possibile pietà.

E qui le metamorfosi, qui i miti.

Senza nome di simboli o d’un dio,

sono cronaca, luoghi della terra,

sono Auschwitz, amore. Come subito

si mutò in fumo d’ombra

il caro corpo d’Alfeo e d’Aretusa!

Da quell’inferno aperto da una scritta

bianca: "Il lavoro vi renderà liberi"

uscí continuo il fumo

di migliaia di donne spinte fuori

all’alba dai canili contro il muro

del tiro a segno o soffocate urlando

misericordia all’acqua con la bocca

di scheletro sotto le docce a gas.

Le troverai tu, soldato, nella tua

storia in forme di fiumi, d’animali,

o sei tu pure cenere d’Auschwitz,

medaglia di silenzio?

Restano lunghe trecce chiuse in urne

di vetro ancora strette da amuleti

e ombre infinite di piccole scarpe

e di sciarpe d’ebrei: sono reliquie

d’un tempo di saggezza, di sapienza

dell’uomo che si fa misura d’armi,

sono i miti, le nostre metamorfosi.

Sulle distese dove amore e pianto

marcirono e pietà, sotto la pioggia,

laggiú, batteva un no dentro di noi,

un no alla morte, morta ad Auschwitz,

per non ripetere, da quella buca

di cenere, la morte.

Ott lenn Auschwitzban, a Visztulától távol,

szerelmem, egy északi síkság menti

haláltáborban: hideg, siralom,

a vascölöpök rozsdáján eső csurog

és a kerítések összetekeredett drótjai,

és sehol egy fa, se madár a szürke levegőben,

még a gondolatainkban sem, csak tehetetlenség

és fájdalom, amit az emlékezet minden gúny

vagy neheztelés nélküli feledésbe merít.

Te nem akarsz elégiát, idilleket:

csak a végzetünk értelmét, itt,

te, aki érzékeny vagy az elme ellentételeire

és az élet bizonytalan okaira.

És itt az élet ez, minden elhangzott

’nem’- ben amely bizonyosságnak tűnik.

És itt hallani fogjuk amint sír az angyal,

a félelmetes, ütni eljövendő óráinkat

a túlvilágon, ami itt van az öröklétben

és a mozgásban, nem álmok illúziója

esetleges szánalom képében.

És itt vannak az átváltozások, a mítoszok.

Jelképek és Istenek neve nélkül,

ez már krónika, a föld helyei,

ez már Auschwitz, szerelmem…

mily gyorsan változott sötét füstté

Alpheus és Arethusa teste.

Abból a pokolból, melyet egy fehér írás

nyit meg: “A munka szabaddá tesz “

állandóan füst szállt ki, asszonyok ezreié,

kiket hajnalban a kutyaólakból*

taszigáltak ki a céllövő falhoz,

vagy csontvázszájukkal irgalom

után sikoltva fojtottak meg

a zuhanyozóból kiáramló gázzal.

Katona, te sorsod folyamán

megleled őket, folyó vagy állatok

formájában,  vagy már te is Auschwitz

hamva vagy, emlékérme a csendnek?

És maradnak a hosszú hajfonatok

üvegurnákba zárva, melyeket még

hajcsatok fognak össze, zsidó kiscipők

és sálak végtelen árnyai: emlékei

egy időbeli bölcsesség maradványainak,

tudása a fegyverek mércéjévé vált embernek,

ezek a mítoszok, a mi átváltozásaink.

A földeken, ahol eső alatt rohadt

a szeretet, a sírás és a könyörület, ott lenn,

a mellünkben egy ‘nem’ visszhangzott,

egy ‘nem’ a halál elutasítására, Auschwitz

halálára, hogy abban a hamugödörben

a halál ne ismétlődhessen meg többé.

*A költő az emberi szállást nevezi kutyaólnak.