Quasimodo, Salvatore: Apámnak (Al padre Magyar nyelven)
|
Al padre (Olasz)Dove sull’acque viola era Messina, tra fili spezzati e macerie tu vai lungo binari e scambi col tuo berretto di gallo isolano. Il terremoto ribolle da due giorni, è dicembre d’uragani e mare avvelenato. Le nostre notti cadono nei carri merci e noi bestiame infantile contiamo sogni polverosi con i morti sfondati dai ferri, mordendo mandorle e mele dissecate a ghirlanda. La scienza del dolore mise verità e lame nei giochi dei bassopiani di malaria gialla e terzana gonfia di fango.
La tua pazienza triste, delicata, ci rubò la paura, fu lezione di giorni uniti alla morte tradita, al vilipendio dei ladroni presi fra i rottami e giustiziati al buio dalla fucileria degli sbarchi, un conto di numeri bassi che tornava esatto concentrico, un bilancio di vita futura. Il tuo berretto di sole andava su e giù nel poco spazio che sempre ti hanno dato. Anche a me misurarono ogni cosa, e ho portato il tuo nome un po’ più in là dell’odio e dell’invidia.
Quel rosso del tuo capo era una mitria, una corona con le ali d’aquila. E ora nell’aquila dei tuoi novant’anni ho voluto parlare con te, coi tuoi segnali di partenza colorati dalla lanterna notturna, e qui da una ruota imperfetta del mondo, su una piena di muri serrati, lontano dai gelsomini d’Arabia dove ancora tu sei, per dirti ciò che non potevo un tempo - difficile affinità di pensieri - per dirti, e non ci ascoltano solo cicale del biviere, agavi lentischi, come il campiere dice al suo padrone: "Baciamu li mani". Questo, non altro. Oscuramente forte è la vita.
|
Apámnak (Magyar)Ahol violaszín vizeken Messina állt, szétszakadt huzalok. és romok közt lépdelsz sínek és váltók mentén zsinóros szigeti sapkádban. A földrengés már harmad napja forr, orkánokkal küzd december, és mérgezett a tenger. Éjszakáink tehervagonokban hullnak ránk, és mi, félénk gyerekfalka, a holtakkal, kiket átvertek a vasak, számláljuk poros álmainkat, mandulát rágcsálva és koszorúba kötött aszaltalmát. A fájdalom tudománya igazságot derített és éles pengékkel szétválasztott mindent a sárga maláriás lapályok és az iszaptól dagadó hideglelés játékaiban.
A te szomorú, finom türelmed a félelmet elrabolta tőlünk, és kemény lecke volt ezekben a napokban, mikor riogatott az elárult halál s a rablók gyalázata, kiket a partra szállt katonák fogdostak össze és lődöztek agyon a homályban, apró tételeket felmutató számla ez, de hiánytalan és pontos, amely az eljövendő élet mérlege lett. Sapkád mint a nap emelkedett a lehanyatlott a szűk téren, melyet még neked adtak. Nekem is mérlegre tették minden dolgomat s a gyűlölettől és az irigységtől kissé távolabb vittem nevedet.
Az a piros a fejeden — püspöki süveg volt, vagy korona, sasszárnyakkal ékes. És most kilencven éved sasjelvénye alatt akarok beszélni veled, éji lámpától színes indító jelzéseiddel, és innen a világ tökéletlen kereke mellől, zárt falak zsúfolt tömegéből, távol az arab jázminoktól, ahol élsz még, most végre megmondom, amit nem tudtam megmondani rég — súlyos rokonsága a gondolatoknak —, most hát kimondom, és itt csak a keresztút tücskei hallják és az elborult agavék, mint gazdájának mondja a csősz: „Csókoljuk a kezét." Mást nem, csak ezt. Megfoghatatlanul erős az élet.
|