BREAKING NEWS (Olasz)
E' una frullata di muri acciaio e cristallo ciò che bevono i miei occhi Nell'aria ballano ancora vibrazioni oblique e vespe cattive che vane cercano l'Itaca al loro volo e stanche si lasciano cadere tra i roveti neri Tu sei nel tuo soggiorno di mogano chiaro sette fusi lontana sorseggiando Verlaine e vino rosso ma quaggiù amore mio è una flora rugginosa di tondini fuori dal cemento come bucaneve d'inferno Non accendere la TV, non infliggere alla quieta stanza le grida azzurrine che spaccherebbero il tuo sorriso che aprirebbero di colpo la tua mano facendo cadere il bicchiere riproponendo sul tuo tappeto ciò che ho in mezzo al mio petto squarciato Non accendere la TV, non sai ancora nulla della polvere che è nuvola che non si piove, nulla delle grida che serrano come cappi cuori orecchie e sguardi, nulla di bambole che guardano fisse armadi sfondati e incesti improvvisi tra pavimenti e soffitti Non accendere la TV, non voglio che i singhiozzi di violini sappiano di sangue e macerie, che il tuo vino si confonda con le campane cadute Me ne sto andando sul tappeto volante di una barella scomoda tra cinghie che mi stringono e cielo che mi sfiora Una corolla mi abbraccia di caotico silenzio, mani che spingono che sovrappongo a quelle decise di mia madre al supermarket mani con flebo che diventano di mio nonno che travasava vino nel casolare di pietra Vedo nella pioggia di sguardi su di me che il mio tempo sta per mettere punto sarò solo benzina sprecata a sirene spiegate una fenditura superflua nel muro di folla Non accendere la TV, amore mio finisci quel calice per me per quel brindisi che domattina saprai diventato per sempre impossibile, leggimi di Verlaine una poesia qualsiasi oppure quella contro la Natura ostile e cattiva Pensavo di vivere abbastanza per farti felice E' bastato appena un brivido di terra per scardinarmi il fiato. Quanto futuro sprecato. Croazia, 21 marzo 2015 Feltöltő | Cikos Ibolja |
Az idézet forrása | https://www.pioggiaobliqua.it |
|
BREAKING NEWS (Magyar)
Falak, acél és kristály keveréke mit szemeim magukba szívnak. A levegőben még ferde rezgések és gonosz darazsak táncolnak, melyek röptükben hiába keresik Ithakát és fáradtan hagyják magukat leesni egy fekete tövisbokorba. Hét időzónával távolabbi és világos mahagóni nappalidban vagy, Verlaine és vörös bort kortyolva, de itt lenn szerelmem itt a cementből kiálló vasrudak állnak akár egy rozsdaszínű növényzet, mint pokolbéli hóvirágok. Ne kapcsold be a tévét, ne sújtsd a szobád nyugalmát azúrkék sikolyokkal, amelyek összetörnék mosolyod, melyektől hirtelen kinyílna kezed leejtvén poharadat, és a szőnyegeden híven visszaadná azt, ami a szétmarcangolt mellkasom közepén van. Ne kapcsold be a tévét, még nem tudsz semmit a porról, ami felhő, ami nem esik, semmit a sikolyokról melyek hurokként zárnak szíveket, füleket és tekinteteket, semmit a bábukról melyek mereven bámulják az összetört szekrényeket, a padlók és a mennyezet közötti öntudatlan vérfertőzést. Ne kapcsold be a tévét, nem akarom, hogy vér és törmelék íze legyen a hegedűk sírásának, hogy borod összekeveredjen a lezuhant harangokkal. Egy kényelmetlen hordágy repülő szőnyegén távozom, szorító pántok és az engem érintő ég között, egy koszorú zűrzavaros csönddel vesz körül, a hordágyat toló kezek melyeket anyám erős kezei fölé helyezek a szupermarketben, infúzióra kapcsolt kezek már a nagyapám kezeivé válnak, aki bort töltött egy kőházikóban, látom a rám szegeződő tekintetek záporában, hogy időm lassan a vége felé jár, én leszek a sikító szirénák elpazarolt benzinje, egy tömegfalnak felesleges áttörése. Ne kapcsold be a tévét, szerelmem idd ki azt a kelyhet helyettem is, a pohárköszöntőt, melyről holnap reggel tudni fogod, hogy örökre lehetetlenné vált, olvass fel nekem egy Verlain verset, bármelyiket, talán azt az ellenségest és gonoszt a természet ellen. Azt hittem, hogy eleget fogok élni, hogy boldoggá tegyelek, elég volt a föld egy kisebb megrezdülése, hogy elakadjon lélegzetem. Mennyi elpocsékolt jövő. Horvátország, 2005 március 21
|