Palazzeschi, Aldo: A virágok (I fiori Magyar nyelven)
|
I fiori (Olasz)Non so perchè quella sera, fossero i troppi profumi del banchetto... irrequietezza della primavera... un' indefinita pesantezza mi gravava sul petto, un vuoto infinito mi sentivo nel cuore... ero stanco, avvilito, di malumore. Non so perchè, io non avea mangiato, e pure sentendomi sazio come un re digiuno ero come un mendico, chi sa perchè? Non avvevo preso parte alle allegre risate, ai parlar consueti degli amici gai o lieti, tutto m' era sembrato sconcio, tutto m' era parso osceno, non per un senso vano di moralità, che in me non c' è, e nessuno s' era curato di me, chi sa... O la sconcezza era in me... o c'era l' ultimo avanzo della purità. M' era, chi sa perchè, sembrata quella sera terribilmente pesa la gamba che la buona vicina di destra teneva sulla mia fino dalla minestra. E in fondo... non era che una vecchia usanza, vecchia quanto il mondo. La vicina di sinistra, chi sa perchè, non mi aveva assestato che un colpetto alla fine del pranzo, al caffè; e ficcatomi in bocca mezzo confetto s'era voltata in là, quasi volendo dire: "ah!, ci sei anche te".
Quando tutti si furno alzati, e si furono sparpagliati negli angoli, pei vani delle finestre, sui divani di qualche romito salottino, io, non visto, scivolai nel giardino per prendere un pò d' aria. E subito mi parve d' essere liberato, la freschezza dell' aria irruppe nel mio petto risolutamente, e il mio petto si sentì sollevato dalla vaga e ignota pena dopo i molti profumi della cena. Bella sera luminosa! Fresca, di primavera. Pura e serena. Milioni di stelle sembravano sorridere amorose dal firmamento quasi un' immane cupola d' argento. Come mi sentivo contento! Ampie, robuste piante dall' ombre generose, sotto voi passeggiare, sotto la vostra sana protezione obliare, ritrovare i nostri pensieri più cari, sognare casti ideali, sperare, sperare, dimenticare tutti i mali del mondo, degli uomini, peccati e debolezze, miserie, viltà, tutte le nefandezze; tra voi fiori sorridere, tra i vostri profumi soavi, angelica carezza di frescura, esseri pura della natura. Oh! com' è bello sentirsi libero cittadino solo, nel cuore di un giardino.
-Zz...Zz -Che c' è? -Zz...Zz... -Chi è? M' avvicinai donde veniva il segnale, all' angolo del viale una rosa voluminosa si spampanava sulle spalle in maniera scandalosa il décolleté. -Non dico mica a te. Fo cenno a quel gruppo di bocciuoli che son sulla spalliera, ma non vale la pena. Magri affari stasera, questi bravi figliuoli non sono in vena. -Ma tu chi sei? Che fai? -Bella, sono una rosa, non m' hai ancora veduta? Sono una rosa e faccio la prostituta. -Te? -Io, sì, che male c' è? -Una rosa! -Una rosa, perchè? All' angolo del viale aspetto per guadagnarmi il pane, fo qualcosa di male? -Oh! -Che diavolo ti piglia? Credi che sien migliori, i fiori, in seno alla famiglia? Voltati, dietro a te, lo vedi quel cespuglio di quattro personcine, due grandi e due bambine? Due rose e due bocciuoli? Sono il padre, la madre, coi figlioli. Se la intendono...e bene, tra fratello e sorella, il padre se la fa colla figliola, la madre col figliolo... Che cara famigliola! E' ancor miglior partito farsi pagar l' amore a ore, che farsi maltrattare da un porco di marito. Quell' oca dell' ortensia, senza nessun costrutto, fa sì finir tutto da quel coglione del girasole. Vedi quei due garofani al canto della strada? Come sono eleganti! Campano alle spalle delle loro amanti che fanno la puttana come me. -Oh! Oh! - Oh! ciel che casi strani, due garofani ruffiani. E lo vedi quel giglio, lì, al ceppo di quel tiglio? Che arietta ingenua e casta! Ah! Ah! Lo vedi? E' un pederasta. -No! No! Non più! Basta -Mio caro, e ci posso far qualcosa io, se il giglio è pederasta, se puttana è la rosa? -Anche voi! -Che maraviglia! Lesbica è la vaniglia. E il narciso, quello specchio di candore, si masturba quando è in petto alle signore. -Anche voi! Candidi, azzurri, rosei, vellutati, profumati fiori... -E la violaciocca, fa certi lavoretti con la bocca... -Nell' ora sì fugace che v' è data... -E la medesima violetta, beghina d' ogni fiore? fa lunghe processioni di devozione al Signore, poi...all' ombra dell' erbetta, vedessi cosa mostra al ciclamino... povero lilli, è la più gran vergogna corrompere un bambino -misero pasto delle passioni. Levai la testa al cielo per trovare un respiro, mi sembrò dalle stelle pungermi malefici bisbigli, e il firmamento mi cadesse addosso come coltre di spilli. Prono mi gettai sulla terra bussando con tutto il corpo affranto: -Basta! Basta! Ho paura. Dio, abbi pietà dell' ultimo tuo figlio. Aprimi un nascondiglio fuori della natura!
|
A virágok (Magyar)Nem tudom mért, egy este, tán a lakoma túlsok illata ... vagy a tavasz nyugtalansága ... határozatlan súly nyomása töltötte mellem, végtelen üresség szívemben ... fáradt, csüggedt, keserű lettem. Nem tudom mért, egy falatot sem ettem, és mégis királyként telezabálva, koldusként étlenül, ki tudja mért? Egyáltalán nem véve részt a vidám nevetésben, a megszokott beszélgetésben, mit derűs jóbarátok szövögetnek, minden ocsmánynak látszott nékem, trágárnak, illetlennek, bár az erkölcs-csősz mánia éntőlem idegen, és senki se gondolt velem, hjaja... Vagy bennem volt az ocsmány ... vagy a tisztaság végső maradéka. Nekem, ki tudja mért, szörnyű nehéz volt azon az estén a láb, mit jobboldali szomszédnőm, a drága, az enyémen tartogatott már a levestől kezdve és tovább. És alapjába ... nem más, csak egy régi szokás, legősibb a világon. És baloldali szomszédnőm, az édes, ki tudja mért, nem mért rám mást, csak kis lökést a kávénál, vacsora végén, fél süteményt dugott a számba, fordult felém, mintha azt mondaná: ,,te is itt vagy! ahá!"
Mikor mindenki fölkelt és szerteszéledt szögletben, ablakmélyedésben, díványon, apró szalonban, én látatlanul a kertbe osontam, hogy kissé levegőzzem. Rögtön éreztem, máris felszabadultam, a levegőnek frissessége bőven mellembe ömlött erősen, és felüdült a mellem bizonytalanság fájdalmából, a vacsora sok illatából. Szép fényes est! Üde kikelet. Tiszta, meleg. Millió csillag, mintha szerelmetesen mosolyogna az ég boltjáról, óriás ezüst kupoláról. Ó én boldog! Dús, termetes növények, bőséges árnyúak, alattatok sétálva lejteni, egészséges oltalmatok alatt felejteni, légdrágább eszméinkre lelni újra szűztisztán álmodozva jót sejteni, a rosszat mind elejteni, az emberi bűnt, butaságot, gyatraságot és minden ocsmányságot; mosolyogni közöttetek, virágok, enyhe illatban, angyal-üde simogatásban, természet tiszta lényei karában. Ó! gyönyörű, szabad polgárrá nőni szépen egyedül egy kert szívében.
– Zz ... Zz – Mi ez? – Zz ... Zz ... – Mi nesz? Közel mentem, hol valami jelez, a fasor szögletében egy terebélyes rózsa vállán nyitotta széjjel dekoltázsát botrányosan. – Nem neked vetkőzöm, fiam, annak a bimbó-gruppnak, ott fut a lécen, de kár a gőzért, sovány szajré ma este, a kicsi haverok kikészültek egészen. – Ki vagy te? Mit csinálsz? – Rózsa vagyok, no hát nem ismersz meg? Rózsa vagyok, prostituált. – Te... – Én, hát! Mi baj? – Egy rózsa ! – Egy rózsa, hajjajaj! A fasor szögletén állok hogy kenyerem keressem, mi rossz van ebben? – Ó! – Beléd mi a manó ütött? erkölcsösebbek, úgy találod, a virágok családjukon belül? Fordulj meg, és mögötted nézd azt a bokrot, négy kis személyt, két szülőt és két gyerekét; látsz ott két rózsát és két bimbót? Apa, anya, gyerekeikkel megértik egymást ... húga és bátyja, apa és lánya, mama és fiacskája ... Milyen kedves családka! Mindig jobb parti a szerelmet megfizettetni óraszámra, mint kínoztatni egy disznó férjtől előre-hátra. Ez a liba hortenzia milyen golyhó, már egészen tönkreteszi az a hülye napraforgó. Látod a két szegfűt arra útközépen? Mindakettő milyen nyalka! Szeretőik nyakán élnek, s valamennyi, mint én, olyan szajha. – Ó! Ó! – Csuda-fura karnevál: két kerítő szekfű-szál! Azt a liliomot látod-e? árnyékolja hárs töve, nézd csak azt a szűz kis pofikáját: pederaszta. – Basta! – Látod, nem tehetek róla, fiam, pederaszta a liliom és prostituált a rózsa. – Hát ti ís? – Óriási csoda! Lesbosi a vanília. És a nárcisz, tisztaságnak tűköre, nedvet fröcsköl szépasszonyok keblire. – Ti is? Hófehér, rózsaszín, kék, bársonyos, illatos virágok ... – A viola néni az üzletet szájával is végzi, hisz röpke az óra, mi adatott néki ... És a szerény ibolya, mind legjámborabbika? Addig ájtatoskodik, ámen, aztán ... a füvecske-árnyacskában mit lit a ciklámen ... Szegény lili, szégyen-gyalázat kisgyereket megrontani. – Mohóság szörnyű etetése! És fölemeltem fejemet az égnek, hogy nyeljem egy kortyát a légnek, mert döfködnek a csillagokból mérges, boszorkányos nyögések, mindjárt a mennybolt rámesik, mint gombostűkkel teleszúrt palást. Összerogytam, megtörten leborulva, a földet egész testtel sújtva: – Elég! Elég! Én félek! Jó Istenem, szánd meg végső fiad, nyisd meg nekem rejtő barlangodat kívül a természeten!
|