Primo gennaio (Olasz)
So che si può vivere non esistendo, emersi da una quinta, da un fondale, da un fuori che non c'è se mai nessuno l'ha veduto. So che si può esistere non vivendo, con radici strappate da ogni vento se anche non muove foglia e non un soffio increspa l'acqua su cui s'affaccia il tuo salone. So che non c'è magia di filtro o d'infusione che possano spiegare come di te s'azzuffino dita e capelli, come il tuo riso esploda nel suo ringraziamento al minuscolo dio a cui ti affidi, d'ora in ora diverso, e ne diffidi. So che mai ti sei posta il come – il dove – il perché, pigramente rassegnata al non importa, al non so quando o quanto, assorta in un oscuro germinale di larve e arborescenze. So che quello che afferri, oggetto o mano, penna o portacenere, brucia e non se n'accorge, né te n'avvedi tu animale innocente inconsapevole di essere un perno e uno sfacelo, un'ombra e una sostanza, un raggio che si oscura.
So che si può vivere nel fuochetto di paglia dell'emulazione senza che dalla tua fronte dispaia il segno timbrato da Chi volle tu fossi…e se ne pentì. Ora, uscita sul terrazzo, annaffi i fiori, scuoti lo scheletro dell'albero di Natale, ti accompagna in sordina il mangianastri, torni indietro, allo specchio ti dispiaci, ti getti a terra, con lo straccio scrosti dal pavimento le orme degli intrusi. Erano tanti e il più impresentabile di tutti perché gli altri almeno parlano, io, a bocca chiusa.
Feltöltő | Cikos Ibolja |
Az idézet forrása | https://www.retidigiustizia.it |
|
Január elseje (Magyar)
Tudom, hogy nem létezvén is lehet élni, felbukkanni egy háttér mögül, a mélységből, kívülről, ami nem létezik, ha azt még soha senki se látta. Tudom, hogy lehet létezni élet nélkül, minden szél által tépett gyökerekkel, még ha egy falevél sem moccan és egyetlen fuvallat sem borzolja a vizet, melyre a nappali szobádból kilátás nyílik. Tudom, hogy nem létezik sem varázs sem infúzió, mely meg tudná magyarázni, hogy hajad és ujjaid hogyan tűznek össze érted, hogyan tör fel nevetésed a kis isten iránt érzett hálában, magadat rábízván, óráról órára más és más, és nem bízol benne. Tudom, hogy sohasem gondolkodtál el azon, hogy – hogyan – hol – és miért, fásultan beletörődve a nem számit - ba a nem tudom mikor vagy mennyibe, belemélyedve a sötét lárva sarjadásba és osztódásába. Tudom, hogy amit megragadsz, tárgy vagy kéz, írótoll vagy hamutartó, ég, és nem veszi észre, mint ahogy, ártatlan állat, te sem, nem lévén tudatában, hogy egy forgáspont és egy törés vagy, egy árnyék és egy anyag, egy sötétedő sugár. Tudom, hogy lehet élni az emuláció gyenge szalmatüzében anélkül, hogy eltörölné homlokodról a megbélyegzés jelét az ki Akarta hogy legyél…és megbánta. Most, a teraszra kilépve a virágokat locsolod, megrázod a karácsonyfa vázát, a kazettás magnó hangja halkan elkísér, visszatérsz, a tükörbe nézve sajnálkozol, a földre veted magad, a padlóról ronggyal ledörzsölöd a betolakodók lábnyomait, Voltak sokan, és a legkevésbé szalonképesek között én, mert a többiek legalább beszéltek, én meg csak csukott szájjal hallgattam.
|