Michelangelo, Buonarroti: Rime 92. (Quantunche 'l tempo ne costringa)
Rime 92. (Quantunche 'l tempo ne costringa) (Olasz)Quantunche ’l tempo ne costringa e sproni ognor con maggior guerra a rendere alla terra le membra afflitte, stanche e pellegrine, non ha per ’ncor fine chi l’alma attrista e me fa così lieto. Né par che men perdoni a chi ’l cor m’apre e serra, nell’ore più vicine e più dubiose d’altro viver quieto; ché l’error consueto, com più m’attempo, ognor più si fa forte. O dura mia più c’altra crudel sorte! tardi orama’ puo’ tormi tanti affanni; c’un cor che arde e arso è già molt’anni torna, se ben l’ammorza la ragione, non più già cor, ma cenere e carbone.
|
Rímek 92. (Bár az idő óránkint ostromolva) (Magyar)Bár az idő óránkint ostromolva sarkantyúz egyre már, hogy eltörődött zarándok testem visszaadjam a föld ölének, még él, ami e lélek gyásza s egyben vidámító világa; nem hajlik irgalomra, s bár már nem messze járok, félve, az égi élet honától, szívem egyre nyitja-zárja. S én, mind vénebbre válva, mind makacsabbul botlom-vétkezem. Ó minden másnál zordabb végzetem! Kínomtól már hiába menekülnék: egy kiégett szív, mely újra hevül még, bár tüzét az ész váltig oltaná, nem is szív már – szénné lesz s hamuvá.
|