Michelangelo, Buonarroti: Rime 267. (I' sto rinchiuso come la midolla)
Rime 267. (I' sto rinchiuso come la midolla) (Olasz)I’ sto rinchiuso come la midolla da la sua scorza, qua pover e solo, come spirto legato in un’ampolla:
e la mia scura tomba è picciol volo, dov’è Aragn’ e mill’opre e lavoranti, e fan di lor filando fusaiuolo.
D’intorn’a l’uscio ho mete di giganti, ché chi mangi’uva o ha presa medicina non vanno altrove a cacar tutti quanti.
I’ ho ’mparato a conoscer l’orina e la cannella ond’esce, per quei fessi che ’nanzi dì mi chiamon la mattina.
Gatti, carogne, canterelli o cessi, chi n’ha per masserizi’ o men vïaggio non vien a vicitarmi mai senz’essi.
L’anima mia dal corpo ha tal vantaggio, che se stasat’ allentasse l’odore, seco non la terre’ ’l pan e ’l formaggio.
La toss’ e ’l freddo il tien sol che non more; se la non esce per l’uscio di sotto, per bocca il fiato a pen’ uscir può fore.
Dilombato, crepato, infranto e rotto son già per le fatiche, e l’osteria è morte, dov’io viv’ e mangio a scotto.
La mia allegrezz’ è la maninconia, e ’l mio riposo son questi disagi: che chi cerca il malanno, Dio gliel dia.
Chi mi vedess’ a la festa de’ Magi sarebbe buono; e più, se la mia casa vedessi qua fra sì ricchi palagi.
Fiamma d’amor nel cor non m’è rimasa; se ’l maggior caccia sempre il minor duolo, di penne l’alma ho ben tarpata e rasa.
Io tengo un calabron in un orciuolo, in un sacco di cuoio ossa e capresti, tre pilole di pece in un bocciuolo.
Gli occhi di biffa macinati e pesti, i denti come tasti di stormento c’al moto lor la voce suoni e resti.
La faccia mia ha forma di spavento; i panni da cacciar, senz’altro telo, dal seme senza pioggia i corbi al vento.
Mi cova in un orecchio un ragnatelo, ne l’altro canta un grillo tutta notte; né dormo e russ’ al catarroso anelo.
Amor, le muse e le fiorite grotte, mie scombiccheri, a’ cemboli, a’ cartocci, agli osti, a’ cessi, a’ chiassi son condotte.
Che giova voler far tanti bambocci, se m’han condotto al fin, come colui che passò ’l mar e poi affogò ne’ mocci?
L’arte pregiata, ov’alcun tempo fui di tant’opinïon, mi rec’a questo, povero, vecchio e servo in forz’altrui,
ch’i’ son disfatto, s’i’ non muoio presto.
|
Rímek 267. (Itt állok, oly magányosan) (Magyar)Itt állok, oly magányosan s szegényen, mint a fa kérge mögött a bele, mint elvarázsolt szellem üvegében.
Egy szárnycsapásnyi sírom ürege, s benne, magából vetélőt csinálva, fől-le mozog a pókok serege.
Ajtóm előtt egy egész hegynyi trágya, mintha mind ott ürítené belét, ki szőlőt falt s hashajtót nyelt magába.
Így ismerősöm lett az ürülék és csatornája, a réseken át, mik felköltenek már hajnalnál elébb.
Kinek sok van, vagy kinek kedve vásik egy kicsit odébb menni, szemetet, macskákat, dögöt, ganét eldobál itt.
Lelkemnek előnye a test felett, hogy amikor belső bűzét kiadja, gátja se sajt, se kenyér nem lehet.
Életben ezt csak köhögése tartja; s ha hátul magam nem könnyíthetem, számon lélegzet alig jut szabadba.
Fáradtan, roskadtan, reszketegen, nyűtten tengődöm, s a halál a csárda, melyben hitelre élek és eszem.
A búbánat lelkem mulatozása, pihenésem a kínom és bajom; ki rosszat keres, Isten ezzel áldja!
Jó látvány volnék Vízkereszt-napon, és még jobb volna, ha látnák a fennen fénylő házak közt nyomorult lakom.
Szerelem lángja nem maradt szivemben; kisebbet elűz nagyobb kínmarás: lelkem szárnyát is lenyírtam s lenyestem.
Hangom korsóban zümmögő darázs, csontjaim egy bőrzsákba gyömöszölve, és zsigeremben három kő tanyáz.
A szemem fénye összezúzva-törve, fogaim mint billentyűk hangszeren: csak ha mozognak, száll ki hang belőle.
Ijesztő fintor ül a képemen, madárijesztő köntösöm a szélben varjakat űz szikkadt vetéseken.
Pók fészkel egyik fülem üregében, másikban tücsök cirpel éjjelen, s nem hagy aludni rekedt lihegésem.
Viráglugasok, múzsák, szerelem firkái — mind ott kallódnak kietlen kocsmákban, árnyékszéken, útfelen.
Sok faragott bábúmmal mire mentem, ha most végülis úgy járok, ahogy ki tengert megjárt s parti sárba rekken?
Ami egykor hírt és nevet adott: ide juttatott a híres művészet; szegény öreg, más szolgája vagyok.
S belepusztulok, ha még hosszan élek.
|