Leopardi, Giacomo: Sappho utolsó éneke (Ultimo canto di Saffo Magyar nyelven)
|
Ultimo canto di Saffo (Olasz)Placida notte, e verecondo raggio Della cadente luna; e tu che spunti Fra la tacita selva in su la rupe, Nunzio del giorno; oh dilettose e care Mentre ignote mi fur l'erinni e il fato, Sembianze agli occhi miei; già non arride Spettacol molle ai disperati affetti. Noi l'insueto allor gaudio ravviva Quando per l'etra liquido si volve E per li campi trepidanti il flutto Polveroso dè Noti, e quando il carro, Grave carro di Giove a noi sul capo, Tonando, il tenebroso aere divide. Noi per le balze e le profonde valli Natar giova trà nembi, e noi la vasta Fuga dè greggi sbigottiti, o d'alto Fiume alla dubbia sponda Il suono e la vittrice ira dell'onda. Bello il tuo manto, o divo cielo, e bella Sei tu, rorida terra. Ahi di cotesta Infinita beltà parte nessuna Alla misera Saffo i numi e l'empia Sorte non fenno. À tuoi superbi regni Vile, o natura, e grave ospite addetta, E dispregiata amante, alle vezzose Tue forme il core e le pupille invano Supplichevole intendo. A me non ride L'aprico margo, e dall'eterea porta Il mattutino albor; me non il canto Dè colorati augelli, e non dè faggi Il murmure saluta: e dove all'ombra Degl'inchinati salici dispiega Candido rivo il puro seno, al mio Lubrico piè le flessuose linfe Disdegnando sottragge, E preme in fuga l'odorate spiagge. Qual fallo mai, qual sì nefando eccesso Macchiommi anzi il natale, onde sì torvo Il ciel mi fosse e di fortuna il volto? In che peccai bambina, allor che ignara Di misfatto è la vita, onde poi scemo Di giovanezza, e disfiorato, al fuso Dell'indomita Parca si volvesse Il ferrigno mio stame? Incaute voci Spande il tuo labbro: i destinati eventi Move arcano consiglio. Arcano è tutto, Fuor che il nostro dolor. Negletta prole Nascemmo al pianto, e la ragione in grembo Dè celesti si posa. Oh cure, oh speme Dè più verd'anni! Alle sembianze il Padre, Alle amene sembianze eterno regno Diè nelle genti; e per virili imprese, Per dotta lira o canto, Virtù non luce in disadorno ammanto. Morremo. Il velo indegno a terra sparto Rifuggirà l'ignudo animo a Dite, E il crudo fallo emenderà del cieco Dispensator dè casi. E tu cui lungo Amore indarno, e lunga fede, e vano D'implacato desio furor mi strinse, Vivi felice, se felice in terra Visse nato mortal. Me non asperse Del soave licor del doglio avaro Giove, poi che perir gl'inganni e il sogno Della mia fanciullezza. Ogni più lieto Giorno di nostra età primo s'invola. Sottentra il morbo, e la vecchiezza, e l'ombra Della gelida morte. Ecco di tante Sperate palme e dilettosi errori, Il Tartaro m'avanza; e il prode ingegno Han la tenaria Diva, E l'atra notte, e la silente riva.
|
Sappho utolsó éneke (Magyar)Nyugalmas éj, halványul már a holdnak szemérmes fénye. De lassan derengsz már, a szikla fölött, a hallgatag erdőn, új napunk hírnöke. Te drága tájék, a kínzó vágyat nem sejtve, a sorsot, beh szépnek láttalak! Nem mosolyog rám ily édes látvány, kétségbeesettre. Csupán a lárma tölt el még szokatlan örömmel minket, amikor megindul s derült egen, a remegő mezőkön porzik az orkán, és utána súlyos, súlyos szekerén Jupiter fölöttünk sötét mennyet hasít ketté dörögve. Beh jó a lankán és a völgytorokban felhők közt úszni, s beh szép a riadt nyáj kibomló, vad futása, vagy a mélylő folyó s csalóka örvény; s a hullám, zúgó diadalmat ülvén. Szép a nagy ég, köpenyünk, és beh szép vagy te, harmatos föld. Jaj, a véghetetlen szépségből egyetlen szemernyi részt is szerencsétlen Sapphótól megtagadtak istenek és gonosz sors. Én, nehézkes, csúnya vendéged, természet, könyörgök gőgödhöz, én, a megvetett szerelmes, – hozzád, te, bájos, mindhiába fordul szemem, szívem esengve. Nem kacag rám verőfényes part s az ég kapujából derengő hajnal, nem többé a tarka madarak éneke, és nem susognak üdvözletet a bükkök. Görbe fűzfák hűsében, hol fehér keblét kifejti a patak tiszta habja, a szeszélyes hullámot az ár elragadja onnan, s ingó lábam csufolja, fut a virágos part földjét sodorva. Meg sem születve, mi csúf kárt okoztam, mi bűnöm volt, hogy most gyűlöl az ég, és elfordul tőlem a szerencse arca? Miben vétett a gyermek, ki a létről nem tudja, mily cudar, hogy ifjuságom elvirágzott hamar, és életem ma silány fonál, már a kérlelhetetlen párka orsajára kúszálva? Ajkam, könnyelmű szót ne ejts: sorsunk kiszabva, titkos erő pörget. Minden titok, csak a földi szenvedés nem. Mostoha nemzet, sírni születtünk, – égiek ölében szunnyad a rejtély. Óh, gondja reménye lombhozó éveimnek! Csak a szépség, csak szépség által ad örök virágzást atyánk az embereknek; nem segíthet tudós költészet, ének, a test nyomorán férfiú erények. És meghalunk. Méltatlan porhüvelytől pőrén fut az én lelkem majd Plutóhoz, – a gyötrő hibát helyrehozza sorsunk vak számadója. És te, aki tartós reményre és oktalan szerelemre, fellobbantottál bomlott vágyra engem, élj boldogul, ha boldogan a földön élhet halandó. A ritka örömnek szelíd olaját nem hinté fejemre Jupiter, midőn elszállt hite, álma gyermekidőmnek. A mi életünkben minden derűs nap gyorsan tovaröppen. Velünk marad a betegség, öregkor s árnya fagyos halálnak. Íme, annyi remény, játékos képzelet gyümölcse. Fut a Tartarus felém, hősi lelkem az alvilág kívánja, a néma part s az örök éj homálya.
|