Dante, Alighieri: Isteni színjáték. Paradicsom. Első ének. (La Divina Commedia. Paradiso. Canto I. Magyar nyelven)
|
La Divina Commedia. Paradiso. Canto I. (Olasz)La gloria di colui che tutto move per l'universo penetra, e risplende in una parte più e meno altrove. Nel ciel che più de la sua luce prende fu' io, e vidi cose che ridire né sa né può chi di là sù discende; perché appressando sé al suo disire, nostro intelletto si profonda tanto, che dietro la memoria non può ire. Veramente quant'io del regno santo ne la mia mente potei far tesoro, sarà ora materia del mio canto. O buono Appollo, a l'ultimo lavoro fammi del tuo valor sì fatto vaso, come dimandi a dar l'amato alloro. Infino a qui l'un giogo di Parnaso assai mi fu; ma or con amendue m'è uopo intrar ne l'aringo rimaso. Entra nel petto mio, e spira tue sì come quando Marsia traesti de la vagina de le membra sue. O divina virtù, se mi ti presti tanto che l'ombra del beato regno segnata nel mio capo io manifesti, vedra'mi al piè del tuo diletto legno venire, e coronarmi de le foglie che la materia e tu mi farai degno. Sì rade volte, padre, se ne coglie per triunfare o cesare o poeta, colpa e vergogna de l'umane voglie, che parturir letizia in su la lieta delfica deità dovria la fronda peneia, quando alcun di sé asseta. Poca favilla gran fiamma seconda: forse di retro a me con miglior voci si pregherà perché Cirra risponda. Surge ai mortali per diverse foci la lucerna del mondo; ma da quella che quattro cerchi giugne con tre croci, con miglior corso e con migliore stella esce congiunta, e la mondana cera più a suo modo tempera e suggella. Fatto avea di là mane e di qua sera tal foce, e quasi tutto era là bianco quello emisperio, e l'altra parte nera, quando Beatrice in sul sinistro fianco vidi rivolta e riguardar nel sole: aquila sì non li s'affisse unquanco. E sì come secondo raggio suole uscir del primo e risalire in suso, pur come pelegrin che tornar vuole, così de l'atto suo, per li occhi infuso ne l'imagine mia, il mio si fece, e fissi li occhi al sole oltre nostr'uso. Molto è licito là, che qui non lece a le nostre virtù, mercé del loco fatto per proprio de l'umana spece. Io nol soffersi molto, né sì poco, ch'io nol vedessi sfavillar dintorno, com'ferro che bogliente esce del foco; e di sùbito parve giorno a giorno essere aggiunto, come quei che puote avesse il ciel d'un altro sole addorno. Beatrice tutta ne l'etterne rote fissa con li occhi stava; e io in lei le luci fissi, di là sù rimote. Nel suo aspetto tal dentro mi fei, qual si fé Glauco nel gustar de l'erba che 'l fé consorto in mar de li altri dèi. Trasumanar significar per verba non si poria; però l'essemplo basti a cui esperienza grazia serba. S'i' era sol di me quel che creasti novellamente, amor che 'l ciel governi, tu 'l sai, che col tuo lume mi levasti. Quando la rota che tu sempiterni desiderato, a sé mi fece atteso con l'armonia che temperi e discerni, parvemi tanto allor del cielo acceso de la fiamma del sol, che pioggia o fiume lago non fece alcun tanto disteso. La novità del suono e 'l grande lume di lor cagion m'accesero un disio mai non sentito di cotanto acume. Ond'ella, che vedea me sì com'io, a quietarmi l'animo commosso, pria ch'io a dimandar, la bocca aprio, e cominciò: «Tu stesso ti fai grosso col falso imaginar, sì che non vedi ciò che vedresti se l'avessi scosso. Tu non se' in terra, sì come tu credi; ma folgore, fuggendo il proprio sito, non corse come tu ch'ad esso riedi». S'io fui del primo dubbio disvestito per le sorrise parolette brevi, dentro ad un nuovo più fu' inretito, e dissi: «Già contento requievi di grande ammirazion; ma ora ammiro com'io trascenda questi corpi levi». Ond'ella, appresso d'un pio sospiro, li occhi drizzò ver' me con quel sembiante che madre fa sovra figlio deliro, e cominciò: «Le cose tutte quante hanno ordine tra loro, e questo è forma che l'universo a Dio fa simigliante. Qui veggion l'alte creature l'orma de l'etterno valore, il qual è fine al quale è fatta la toccata norma. Ne l'ordine ch'io dico sono accline tutte nature, per diverse sorti, più al principio loro e men vicine; onde si muovono a diversi porti per lo gran mar de l'essere, e ciascuna con istinto a lei dato che la porti. Questi ne porta il foco inver' la luna; questi ne' cor mortali è permotore; questi la terra in sé stringe e aduna; né pur le creature che son fore d'intelligenza quest'arco saetta ma quelle c'hanno intelletto e amore. La provedenza, che cotanto assetta, del suo lume fa 'l ciel sempre quieto nel qual si volge quel c'ha maggior fretta; e ora lì, come a sito decreto, cen porta la virtù di quella corda che ciò che scocca drizza in segno lieto. Vero è che, come forma non s'accorda molte fiate a l'intenzion de l'arte, perch'a risponder la materia è sorda, così da questo corso si diparte talor la creatura, c'ha podere di piegar, così pinta, in altra parte; e sì come veder si può cadere foco di nube, sì l'impeto primo l'atterra torto da falso piacere. Non dei più ammirar, se bene stimo, lo tuo salir, se non come d'un rivo se d'alto monte scende giuso ad imo. Maraviglia sarebbe in te se, privo d'impedimento, giù ti fossi assiso, com'a terra quiete in foco vivo». Quinci rivolse inver' lo cielo il viso. |
Isteni színjáték. Paradicsom. Első ének. (Magyar)Első ének Dante elhagyja a Földet A Mindent Mozgatónak glóriája a Mindenségen áthat, és világol, itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra. Én jártam, hova legtöbb hull a lángból s láttam, mit sem tud, sem bir elbeszélni, ki visszatér e magasabb világból. Mert mikor vágyát közelítve kémli, oly mélységekbe száll az emberelme, hogy az emlék nem képes utolérni. Mégis amennyit kincsekkel betellve a szent országból szellemem megőrzött, azt ma dalomnak előtárni terve. Óh szent Apollo! tégy ma, betetőzött munkámig, oly edényévé erődnek, milyenre szerelmes babérod őrzöd. Elég volt páros Parnassus-tetődnek egyike eddig - de két büszke halma kell, hogy e játék homokján ma győzzek. Lépj kebelembe és bizton sugallj ma! mint rég, mikor tagjai hüvelyébül kivonta Marsyast csodád hatalma. Csak annyit kapjak erőd telijébül, hogy az árnyék árnyékát visszazengjem, amely fejemre hullt a Boldog Égből: s bátran látsz lépni kedves fádhoz engem, mivel erőd s dalomnak égi tárgya méltók, hogy rajtam koszorúja lengjen. Ugyis oly ritkán nyúl ma érte vágyva poéták és cezárok lanyha karja, - szégyen-gyalázat az emberi vágyra! - hogy kell, hogy szívét örömre sugallja a delfi vídám istennek, ha tépni penéi lombját szomjas ujj akarja. Kicsi szikrából gyakran nagy tüz ég ki: hangomat is jobb ajk hangjai váltják tán majd, és Cirra fog ekhózni néki. - Mind közt, honnan halandók kelni látják az ég lámpáját, van egy pont (az épen, amely négy kört három kereszttel átvág), ahol jobb pályán, jobb csillag jegyében indul útjára, s szebb és jobb nyomot nyom e földi viaszban, mint lágy pecsétben. E ponton járt, s reggel lett - (este otthon, mert míg az egyik féltekét homályban hagyja, másikra fényburkolatot von): amikor Beatricét balra láttam fordulni és a fényes Napba nézni; sas se nézett be még oly büszke-bátran! S mint sugár szokott új sugárt idézni, mely forrásához rögtön visszaindul, miként a vándor, ha honvágy igézi: úgy éreztem, hogy vágyam vágyain gyúl, melyek szememen át lelkembe léptek; s a Napba néztem, ember erejin túl. Sok, ami nálunk végzet lenne s vétek, szabad azon a helyen, melyet Isten emberbölcsőnek oly édenivé tett. Nem soká bírtam; mégis oly kicsit sem, hogy ne lássam, hogy ízzik, mint az olvadt vas, mely tűzből jött, hogy ízzon s hevítsen. Megkettőzött a nappal fénye, s oly vad láng áradt, mintha Az, ki megtehette, egét két nappal díszitette volna. Szemeit az örök körökre vetve merőn állt Beatrice; s én benéztem az égtől elfordulva, e szemekbe. S olyanná lettem fényüktől egészen bensőmben, mint Glaukos a fű izére, már tenger-istenné változni készen. Per verba nincs mód, nyelv hogy elbeszélje ez emberiből-kinövést; a példa elég, kinek kegy adta, hogy megérje! Hogy csak újjálett részem szállt-e célba, te tudod, égkormányzó Szeretet, aki fényeddel emeléd alélva. Amikor vágyforgatta kereked maga felé vont az örök zenével, melyet ritmusod oszt és méreget, akkora eget láttam tűz-szinével gyúltan a Napnak, hogy a földön oly nagy áradást zápor, s folyó se mível. A hang ujsága és a fénygomoly lelkem oly éles vágy tüzébe csalták, hogy vágy oly élét nem érzém sehol. De már vágyamat csillapítva dajkált az, aki jobban látott enmagamnál, s előbb, mint kérdeztem, nyitotta ajkát: "Magadra vess, ha homályban maradnál, mert nem engedi látnod a hamis kép, amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál! Azt hiszed, a földön vagy mostan is még: pedig gyorsabban röppentél az Égbe, mint égi villám helyiből lecsusznék." Alig lett első kételyemnek vége ez elmosolygott rövid szókra; menten egy új kételynek font be köteléke, s szólék: "Már elégülve megpihentem a bámulatban: most bámúlok újra, hogy ily könnyen a Könnyüségbe mentem!" De, ajkai szánó mosolyra gyúlva, fordult felém ő, és sóhajtva nézett, mint az anya a lázbeteg fiúra. S felelt: "Szoros rend van és bölcs müvészet a dolgok viszonyában: s ez a Forma teszi Isten képévé az Egészet. A felsőbb lények itt lelnek a nyomra, nyomára amaz örökös Erőnek, amely a jelzett Rendnek célja s orma. E rendbe símul, külömbözve főleg minden teremtés, amint közelében vagy távolában az ős Eredőnek: és száll, és száll a Lét nagy tengerében más-más kikötő felé, sorsa-szántott pályán, kit mene ösztöne ver épen. Ez viszi mindig Hold felé a lángot: ez a halandók szívének rugója; ez nyom a Földre, eggyéfogni, pántot. S nemcsak az oktalan lényt veti-górja ez íj, hanem azt is, kit úgy teremtett, az Úr, hogy érzés s ész legyen lakója. A Gondviselés, mely őrzi e Rendet, fénnyel nyugtatja az eget, amelyben a Gyorsak Gyorsa kezdettől kerengett; s most itt letett, mint sors-rendelte helyben, az Ij erejével röpítve, melynek minden vesszője megpihen a Jelben. Igaz, hogy mint a Forma nem felel meg a művész magas célzatának olykor, mert az Anyag süket s nem arra termett; úgy néha e pályáról másba torkoll a teremtmény útja: s megadva néki másfelé térni a rendelt sodorból. Mint a felhőből is lecsap az égi tűz olykor - így az ember égi lelkét sokszor a csalfa kéj a földre tépi. Ne csodáljad hát lelked szárnyrakeltét - ne jobban, mint ha a folyó, szaladva magas hegyekről, minden gátat eltép. Azt csodálhatnád, hogyha lenn maradva akadály nélkül volnál, még se szállnál, mint láng a földön ha nyugodt maradna." Szólt, s láttam, hogy szeme az égre száll már.
|