Carducci, Giosuè: Davanti San Guido
Davanti San Guido (Olasz)I cipressi che a Bolgheri alti e schietti Van da San Guido in duplice filar, Quasi in corsa giganti giovinetti Mi balzarono incontro e mi guardâr.
Mi riconobbero, e – Ben torni omai – Bisbigliaron vèr me co 'l capo chino – Perché non scendi? perché non ristai? Fresca è la sera e a te noto il cammino.
Oh sièditi a le nostre ombre odorate Ove soffia dal mare il maestrale: Ira non ti serbiam de le sassate Tue d'una volta: oh, non facean già male!
Nidi portiamo ancor di rusignoli: Deh perché fuggi rapido così? Le passere la sera intreccian voli A noi d'intorno ancora. Oh resta qui!
– Bei cipressetti, cipressetti miei, Fedeli amici d'un tempo migliore, Oh di che cuor con voi mi resterei – Guardando io rispondeva – oh di che cuore!
Ma, cipressetti miei, lasciatem'ire: Or non è più quel tempo e quell'età. Se voi sapeste!... via, non fo per dire, Ma oggi sono una celebrità.
E so legger di greco e di latino, E scrivo e scrivo, e ho molte altre virtù; Non son più, cipressetti, un birichino, E sassi in specie non ne tiro più.
E massime a le piante. – Un mormorio Pe' dubitanti vertici ondeggiò, E il dì cadente con un ghigno pio Tra i verdi cupi roseo brillò.
Intesi allora che i cipressi e il sole Una gentil pietade avean di me, E presto il mormorio si fe' parole: – Ben lo sappiamo: un pover uomo tu se'.
Ben lo sappiamo, e il vento ce lo disse Che rapisce de gli uomini i sospir, Come dentro al tuo petto eterne risse Ardon che tu né sai né puoi lenir.
A le querce ed a noi qui puoi contare L'umana tua tristezza e il vostro duol; Vedi come pacato e azzurro è il mare, Come ridente a lui discende il sol!
E come questo occaso è pien di voli, Com'è allegro de' passeri il garrire! A notte canteranno i rusignoli: Rimanti, e i rei fantasmi oh non seguire;
I rei fantasmi che da' fondi neri De i cuor vostri battuti dal pensier Guizzan come da i vostri cimiteri Putride fiamme innanzi al passegger.
Rimanti; e noi, dimani, a mezzo il giorno, Che de le grandi querce a l'ombra stan Ammusando i cavalli e intorno intorno Tutto è silenzio ne l'ardente pian,
Ti canteremo noi cipressi i cori Che vanno eterni fra la terra e il cielo: Da quegli olmi le ninfe usciran fuori Te ventilando co 'l lor bianco velo;
E Pan l'eterno che su l'erme alture A quell'ora e ne i pian solingo va Il dissidio, o mortal, de le tue cure Ne la diva armonia sommergerà. –
Ed io – Lontano, oltre Appennin, m'aspetta La Tittì – rispondea –; lasciatem'ire. È la Tittì come una passeretta, Ma non ha penne per il suo vestire.
E mangia altro che bacche di cipresso; Né io sono per anche un manzoniano Che tiri quattro paghe per il lesso. Addio, cipressi! addio, dolce mio piano! –
– Che vuoi che diciam dunque al cimitero Dove la nonna tua sepolta sta? – E fuggìano, e pareano un corteo nero Che brontolando in fretta in fretta va.
Di cima al poggio allor, dal cimitero, Giù de' cipressi per la verde via, Alta, solenne, vestita di nero Parvemi riveder nonna Lucia:
La signora Lucia, da la cui bocca, Tra l'ondeggiar de i candidi capelli, La favella toscana, ch'è sì sciocca Nel manzonismo de gli stenterelli,
Canora discendea, co 'l mesto accento De la Versilia che nel cuor mi sta, Come da un sirventese del trecento, Piena di forza e di soavità.
O nonna, o nonna! deh com'era bella Quand'ero bimbo! ditemela ancor, Ditela a quest'uom savio la novella Di lei che cerca il suo perduto amor!
– Sette paia di scarpe ho consumate Di tutto ferro per te ritrovare: Sette verghe di ferro ho logorate Per appoggiarmi nel fatale andare:
Sette fiasche di lacrime ho colmate, Sette lunghi anni, di lacrime amare: Tu dormi a le mie grida disperate, E il gallo canta, e non ti vuoi svegliare. –
Deh come bella, o nonna, e come vera È la novella ancor! Proprio così. E quello che cercai mattina e sera Tanti e tanti anni in vano, è forse qui,
Sotto questi cipressi, ove non spero, Ove non penso di posarmi più: Forse, nonna, è nel vostro cimitero Tra quegli altri cipressi ermo là su.
Ansimando fuggìa la vaporiera Mentr'io così piangeva entro il mio cuore; E di polledri una leggiadra schiera Annitrendo correa lieta al rumore.
Ma un asin bigio, rosicchiando un cardo Rosso e turchino, non si scomodò: Tutto quel chiasso ei non degnò d'un guardo E a brucar serio e lento seguitò.
Opera Omnia, Rime nuove, Libro primo, LXXII
|
San Guido előtt (Magyar)A ciprusok, melyek kettős sorát ott látod Bolgheri s San Guido alatt, mint ifjú és száguldó óriások, elém ugráltak, hogy láthassanak.
Reám ismertek és – Légy üdvöz itt! – zúgták felém és mélyen meghajoltak. – Mért nem szállsz le s pihensz meg egy kicsit? Az este hűs s jól ismered az útat.
Illatos árnyékunkba ülj le bátran, nem érzed a tenger felől a misztrált? Kőhajításaid mind megbocsájtva: már nem haragszunk, rég volt az, s nem is fájt.
Még ringnak rajtunk fülemilefészkek, ily gyorsan, ah, alólunk mért szaladsz? S a verebek este itt csevetélnek és repdesnek köröttünk, ó, maradj!
– Szép ciprusocskák, drága régi fáim, jobb időkből maradt hű cimborák, maradnék én, feleltem – jó sokáig, oly boldogan maradnék itt tovább.
Ám ciprusocskák, hagyjatok ma mennem: hisz a világ azóta változott. Ha tudnátok ti... nem hogy dicsekedjem, de hát ma én már híresség vagyok.
S tudok olvasni görögöt s deákot s írok, írok s teszek még annyi mást; már nem vagyok, cipruskák, az a vásott, s nem hajigálok, kaviccsal, kivált.
S nem fákra főként! – Holmi sugdolózás borzolta a didergő lombokat, s mély zöld közül kitündökölt a rózsás, kegyes vigyorgó alkony-égi Nap.
Ekkor megértém végre, hogy a fák s Nap meghatva szánakoznak sorsomon, s a sugdosásnak szóformája támadt: Szegény ember vagy, tudjuk, az bizony!
Tudjuk bizony jól, a szél maga mondta, mely elragadja egy-egy sóhajod, hogy kebeledben dúl a harc naponta, s szüntetni nem tudod s nem akarod.
Csak mondd el itt, hallgatjuk türelemmel, emberi búdat és fájdalmadat. Látod, milyen nyugodt és kék a tenger s milyen mosolygón hull belé a Nap!
S hogy tele van az este repdeséssel, és a verébhad mily vigan cseveg! Majd a fülemülék is szólnak éjjel: maradj s ne kergess rossz ködképeket;
ködképeket, melyek gondok-gyötörte szívek mélyéből törnek fel, akár a lidérc, mely éjféli temetőkert útján bolyongóknak előtte jár.
Maradj; s majd holnap délben, ha a tölgyek árnyékos alján állnak a lovak, az orruk összedugják, s kör-körösleg csendes a sík az izzó Nap alatt,
elénekeljük majd karénekünket, mely folyton ég és föld között lebeg: ama szilfák nimfái mind kijönnek s fehér fátylukkal meglegyintenek.
S Pán, az örök, ki akkortájt magába' bolyg puszta ormokon, rónákon át — halandó! isteni harmóniába meríti gondjaid zűrzavarát.
S én – túl az Appenninen, messze-messze, vár Titti – szóltam –, hadd menjek tova. S Titti olyan, akár egy verebecske, de rajta nem tollból való ruha.
S eledele nem ciprusok bogyója s magam manzoniánus nem vagyok, ki négy felől keres tejbevalóra. Ég áldjon, édes róna s ciprusok! –
– Mit mondhatunk eztán a cinteremről, melynek földjében nagyanyád pihen? – S futottak s gyászmenetnek tűntenek föl, amely loholva mormog mentiben.
S amint a ciprusos zöld úton álltam, fent, fent a temetődomb magasán, fekete, hosszú ünneplő ruhában látni véltem Lucia nagyanyám.
Lucia asszonyt, kinek ajakában, – míg haja ringott – a torzkán beszéd, mely a bohócok manzonizmusában oly ostoba, csodás zengéssel élt,
Versilia búsongó dallamával mely réges-rég szívembe költözött, s mint egy trecentóból maradt virág-dal, szelídségből s erőből ötvözött.
Ó, nagymama! nagymama! Csupa szépség volt a gyerekkor! Egyszer hallanám felnőtt fejemmel még a lány meséjét, ki bolyg elvesztett kedvese után.
– Elkoptaték biz én hét pár cipellőt, vasból valót, hogy megtaláljalak; elváslaték biz én hét hosszu vesszőt, vasból valót, a bujdosás alatt.
Megtölték könnyeimmel hét palackot, keserves könnyek hét esztendejét, s te bús kiáltozásim átalalszod, kakas kiált, s erre se kelsz te még. –
Mily szép, igaz, ó, nagymama, e monda mindmáig is! Valóban, így van ám. S mit oly sok évig éjente s naponta kerestem hasztalan: itt van talán,
e ciprusok tövén, hol nem remélem s hiszem, hogy egyszer is pihenhetek: tán, nagyanyó, ott nyugszik a hegyélen a másik ciprusoknál, köztetek.
A gőzvasút rohant, rohant lihegve, amíg szívemben rítt e sirató; s a zajra felnyerítve, játszi kedvvel futkározott egy nyáj vidám csikó.
Ám egy szürkés szamár, kék-rőt bogáncsot rágcsálva, nem zavartatá magát: a nagy zenebonára rá se rántott, s lassan, tempósan rágicsált tovább.
|