Cardarelli, Vincenzo: Velencei ősz (Autunno veneziano Magyar nyelven)
|
Autunno veneziano (Olasz)L'alito freddo e umido m'assale di Venezia autunnale, Adesso che l'estate, sudaticcia e sciroccosa, d'incanto se n'è andata, una rigida luna settembrina risplende, piena di funesti presagi, sulla città d'acque e di pietre che rivela il suo volto di medusa contagiosa e malefica. Morto è il silenzio dei canali fetidi, sotto la luna acquosa, in ciascuno dei quali par che dorma il cadavere d'Ofelia: tombe sparse di fiori marci e d'altre immondizie vegetali, dove passa sciacquando il fantasma del gondoliere. O notti veneziane, senza canto di galli, senza voci di fontane, tetre notti lagunari cui nessun tenero bisbiglio anima, case torve, gelose, a picco sui canali, dormenti senza respiro, io v'ho sul cuore adesso più che mai. Qui non i venti impetuosi e funebri del settembre montanino, non odor di vendemmia, non lavacri di piogge lacrimose, non fragore di foglie che cadono. Un ciuffo d'erba che ingiallisce e muore su un davanzale è tutto l'autunno veneziano.
Così a Venezia le stagioni delirano.
Pei suoi campi di marmo e i suoi canali non son che luci smarrite, luci che sognano la buona terra odorosa e fruttifera. Solo il naufragio invernale conviene a questa città che non vive, che non fiorisce, se non quale una nave in fondo al mare.
|
Velencei ősz (Magyar)Nyirkos, hideg lehellet árad messze. Ez az őszi Velence. A nyár, a verejtékes, a déli szél-sodorta varázsütésre eltűnt, szigorú szeptemberi holdfény ragyog vésztjósló sejtelemmel telve a víz és a kő városa fölött mely fölmutatja arcát, ezt a rontó Meduza-formát. Az ázott hold alatt bűzös csatornák hallgatnak, bennük hallgat a halál, mélyükön mintha Ofélia aludná örök álmát. Sírok, rothadt virággal, növényi foszlányokkal teleszórva, és fölöttük csobogva evez a gondolás kísértete. Ó velencei éjek, kakas nem kukorékol, forrás nem bugyborékol, sötét laguna-mélyek; föl nem derít szerelmes suttogás, – zord házak, fagyos tornyok a csatornák fölött miként hegyormok lélegzet nélkül szunnyadók, jobban szeretlek most, mint valaha. Nem fújnak itt gyászos dühös szelek, a hegyi szeptember viharai nincs szüret-illat, könnyező esőknek fürdői sincsenek, száraz levelek nem hullnak zörögve. Egy sárguló, haldokló fűcsomó az ablakom párkányán: ilyen Velence ősze.
Így fuldokolnak itt az évszakok.
A márványtereken s a csatornákon fények, csak idetévedt fények termékeny földről álmodozva, mely illatozik és gyümölcsét hozza. Csak a téli hajótörés hasonló e városhoz, mely nem is él, nem is virágzik, ha csak nem mint hajó a tengermélyen.
|