Cardarelli, Vincenzo: Omar Kayyamhoz (A Omar Kayyàm Magyar nyelven)
|
A Omar Kayyàm (Olasz)Kayyàm, nei mattini d'estate, basta avere una foglia in bocca il sole dei giardini ci ubbriaca meglio del tuo vino che noi non berremo. Abbiamo, dopo di te, bevuto in ben altre cantine. Abbiamo la gola rossa dei nostri vini d'Occidente, o mio vecchio, melodico persiano. Ma la tua dolce infanzia di filosofo questa è un gran dono. Tu hai guardato il mondo tra nebbie e per distanze siderali. Tu hai potuto iridare di primordiali curiosità l'ombra della vita. Dove tutto non era che disperata certezza tu hai fatto domande proposto accordi e tutto era concluso. E quando, non la durezza della faccia di Dio, pietosamente a te ascosa, ma la tua carne stanca ti rimbrottava, da quell'oscuro e flebile scontento nasceva la grazia d'un ritmo. Così dell'umano viaggio eludesti le premesse fatali, convinto di non saperle e illuso di doverle ricercare. E questo era il buon vino, Kayyàm. Il dio che ti propiziava questa bevanda d'inganni faceva la tua fortuna e il tuo canto. E tu libavi alle rose del tuo ridente sepolcro, non sospettando, o impavido, che la tua vita era già un cimitero fiorito.
|
Omar Kayyamhoz (Magyar)Kayyam, nyári reggeleken elég egy falevél a szánkban, a napsütés a kerteken jobban megrészegít mint a te borod, már azt mi nem isszuk. Azóta egészen más pincékben iszogatunk. A mi nyugati boraink torkunk vörösre marták. Ó perzsám, vén dalos te, bölcselkedve átélt gyermekkorod az igazi ajándék. Néztél a világba ködökön s csillagtávolokon át, szivárványszínre tudtad festeni ősi kíváncsisággal az élet árnyát. Hol nem volt semmi, csupán reménytelen bizonyosság, feltetted a kérdést s öszhangot leltél, igazi megoldást. S mikor nem az Isten jéghideg arca, mit kegyesen homálybarejtett, de tennen megtört húsod kelt magad ellen, az öntudatlan, fájó lázadásból született az ütem hatalma. Eképp kikerülted az emberélet végzetes buktatóit, tudva, hogy nem ismered őket s mégis keresned kellett, álmaidban. És ez volt ama jó bor, Kayyam, Isten édesítette e karcost nyelveden, jósorsodat teremtve daloddal együtt. így áldoztál, mosolygó sírod rózsáinak, gyanútlan, vagy semmibevéve, hogy életed máris virágbaborult temető.
|