Taksonyi Robert: Washington

Forrnak a lelkek . . . Nagy eszmék terhétől

Roskadoznak a tűnő századok:

Legyen szabaddá minden rög szülöttje,

Ki rá a léttel ősjogot kapott.

Szabadság, te! léleknek levegő,

Nélküled élet sem képzelhető.

 

Az új világ lakóinak a szivét

Ez a szent érzés és vágy járta át:

Szabadnak látni nagy Amerikának,

Szabadnak látni mindenik fiát!

A szolgasorból, járomból elég!

Állítják a szabadság reggelét.

 

S egy férfiú, egy rendkívüli nagyság,

Felállt e szellem apostolaként.

Aki — honának üdvén munkálkodva —

Önnön fejére teremtett babért.

Küzdve honáért szóval, karddal ö,

Hona mentője lett e nagy dicső.

 

A római diktátornak erkölcse

Washington Györgyben újra képet ölt:

Legott elhagyta földjét, gazdaságát,

Mihelyt a hivó szó hozzáröpült.

Felzúg a nép: Szabadság vagy halál!

S már minden honfi harcra készen áll.

 

Ott látjuk már a hadsoroknak élén,

Amint lánglelke harcra feltüzel:

Megmondani, eldönteni nehéz vón :

Mivel tűnt jobban ö ki, óh, mivel:

Hatalmasabb vala-é láng-esze ?

Avagy kardjának nagy-nagy ereje?

 

Hadszerencsét bölcs vezéri látással

Szolgálatára lenni kényszerit;

Erőt a szív nemes forrásaiból

Es rendületlen hitéből merit;

Földből teremnek szint a katonák

S csodát lát az egész világ, csodát.

 

Nem az, nem az a láng vezéri elme,

Mely kényelemben vezet száz csatát,

De mely a sorsnak ádáz — balkezével

Méri sikerrel össze szál vasát.

Washington bölcs; nem támad botorul;

Ha nem int siker, inkább elvonul.

 

Nem fönnragyogni, hivalogni vágyó.

Ki sanda szemet csak hírnévre vet,

Ö a teremtés végtelen kegyétől

Egy újabb megváltásra küldetett.

Kinek egyetlen eszménye vala:

Legyen boldoggá a föld általa.

 

S valóban a föld kivitt szabadságát,

Hogy itt-ott virradt, néki köszöni.

Onnan indult el hódító útjára

Az eszme uj, szebb kort teremteni;

Szabadság vágya ott születhetett

Az őserdőkben, ott nyert életet.

 

Az őserdőkben, ahol a műveltség

Ki nem tarolta tövestöl a fát,

Hol a madár is ezerszer csendíti

A szabadságnak édes himnuszát.

Hol a rézbörü, félvad indián

Szabadságot, mást semmit se kíván.

 

Onnan indult el hóditó útjára

Az ezredéves Mammuth-fák alól

S haditervet eszelni veszteg állt meg

Bastille pánczélos tövén valahol . . .

S amikor a városra rácsapott,

A kihullt vérből hajnal támadott.

 

Majd átvonulva a lengyel határra,

E népet hívta zászlaja alá,

Újabb csatáját vívta meg a lengyel:

Rablánczait tépdeste, szaggatá . . .

Aztán e szellem — velünk oly rokon —

Átlépett a bérczés Kárpátokon . . .

 

De nemcsak harczmezőn, hanem békében

Világit, alkot az ő szelleme:

Szabad honának fundamentumot rak

Előrelátó, bölcs tekintete.

Békében, harczban egyaránt nagy ö,

Az östalajból sarjadt őserő.

 

Szabad népe örök szabad honából

Áthallik a szózat a tengeren:

Tanulj, magyar! Tanulj, vén Európa!

A szabadsághoz ne légy idegen.

Uj eszméknek van ott most fénykora,

Idáig látszik napjok bíbora.

 

S hogy a kapocs az Ó és Újvilág közt

Minél erősebb, szilárdabb legyen;

Látod, imé a nagy szabadságharczos

Fővárosunkban maga megjelen.

Eljött s az égen jelek hirdetik,

Hogy szabadságunk ujraszületik.

 

A keblünkbe fogadtunk be, te, érczhős

És nem csupán a tér az, mely tiéd:

Az elmúlástól, elfeledtetéslől

Enhired és szivünk lesz, ami véd.

Két óriáshoz visz zarándok-út,

Az egyik Washington, másik — Kossuth.

 

És ha jön idő, mely lerombolni óhajt

Mindent, amit a régkor alkotott!

Ha volna oly kéz — Istentől elpártolt —

Mely templom-, oltárrombolásba fog,

Akkor kezet ti ketten fogjatok

S a szabadság örökké élni fog.