Szabó Lőrinc: Különbéke

Ördögöt angyal, a gonoszokat
Gyűlöltem előbb, a gazdagokat;
Aztán mindenkit. Megútáltam és
Megvetettem az embert, az egész
Földi förtelmet, s álmot, hiteket,
Igazságot, a hiú képzelet
Szépelgéseit, a bérenc agyat,
A bölcs s buta magyarázatokat,
Tömeget, egyént. Aztán az idő
És a közöny, a fertőtlenitő,
Lefojtotta öngyilkos lázamat:
Harminchárom évnyi tapasztalat
Után mint vigasztalan harcteret
Jártam a mocskos, leprás életet:
Különbékém, keserű remete,
Vállat vont és dolgozott: semmi se
Vonzotta már, csak a kivételek
És - mint végső remény - a gyermekek.

As an angel would the devil, at first
it was the rich whom I hated and cursed;
And later, everyone. I grew to hate
And resent Man, his pedestrian faith,
His reason, his truth, his dreams,
All that he conceitedly believes,
His affectations and indentured brain,
His wise and foolish drive to explain,
Each, and everyone. Then time expectant,
And apathy, its dull disinfectant,
Subdued my suicidal affliction:
With thirty-three years of non-fiction
Behind me, I trod through life, the dirty,
Leprous battlefield that grants no mercy:
My peace in seclusion, bitter hermit,
Shrugged and continued working, kept at it:
In the end, by nothing beguiled,
Save the rare exception — last hope — the child.