Somló Sándor: Utolsó levél

Kérlek: ha lelkem elrepül

S szivem vad lángja rég kihűl,

Ne mondd halálom senkinek,

Hogy ne sirasson senki meg.

Mondd — álmodom s'ha jő az éj,

Tőlem — halottól — oh ne félj,

Végy karjaidba s fuss velem

A fenyvesekhez kedvesem.

Hideg leszek, hideg nagyon

És félszeg, szótalan, tudom,

Arczom fagyos lesz, ajkam néma

S untatni fog ez éji séta —

De ne feledd, ez ajk mig élt,

Terólad oly szépen regélt

S mig láthatott két zárt szemem,

Csak téged látott szüntelen!

A hűlt sziv egykor érezett,

Miattad tűrve vérezett,

Lelkemnek röpke szárnyai

Csak hozzád tudtak szállani,

Végy karjaidba hát hiven,

Megérdemelte hű szivem,

A fenyvesek közt majd elér

Egy fürge ér... ...

Ott állj meg !... Száraz levelek, 

Bozót, tört galyak födjenek,

Szivem borítsa korhadt fenyveság,

Arczomba hulljon hervadó virág ..

Halotti ének, gyászbeszéd

Hadd zengje mások érdemét,

Nem kell koporsó, szemfedő,

Nem kell siromra fejfa, kő . ..

S mert nem szerettél igazán,

E száraz máglyát gyújtsd reám,

Hadd égjek ott el nyomtalan',

Hadd élj tovább te —- boldogan !

                    *****

... S a »régi« nem zavar soha,

Befödte lágyan száraz ág, moha,

A láng zizegve sorsáról beszél —

Porát elhordja majd a szél.