Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Rédey Tivadar: Téli vers

Téli vers (Magyar)

A legutolsó, gyér levélcsomót,

Mit ősz viharja ághegyen felejtett

Rőt zászlófoszlányt árboc magasán:

A fáról most a köd síkos lehe

Sorvasztja sápadt, csatakos halálba.

 

A nyirkos ág lebókol ablakomhoz.

S én hallgatom a hangtalan panaszt —

Hogy:

 

Téli erdőn, e nagy árvaházban,

Testvéri sorban, osztott fájdalommal

Siratják a fák a halott nyarat, —

Erdőn miért nem élhetek, szegény fa,

S még kertbe sem,

 

Ahol a fának foltos őszi lázát

Aggódó gonddal hű szemek vigyázzák

Csendesen ?!

 

Ollót ragadva lombom lemetélte

Az ősz viharja, s most a köd veri

Testem csupaszát... E testvértelen

Enyészet bánatát ki osztja meg

Velem ?!

 

Köd=könnyel így jajong az ág.

 

S én értem, mert már éltem e magányt;

Ínyemmel még az egyedülvalóság

Ízére visszatévedek ma is:

Oly árva voltam — nincs öt éve még! —

Oly árva voltam, mint ez asztalom

Fölött magát emésztő lámpafény —

 

S e múlt nevében így szólok ki most,

Így felelek az ablakomra síró

Faágnak résztvevőn:

Megosztom én!

 

(1922.)



FeltöltőMucsi Antal
Az idézet forrásaInternet

Wintergedicht (Német)

Der letzten spärlichen Blätterbüschel,

was noch der Herbst auf der Astspitze vergass.

Ein Fahnenfetzen auf Mast Höhe lag:

Der jetzt von Nebels rutschige Atem,

ihn in einen kämpferischen Tod zerrt.

 

Der feuchte Ast verneigt vor meinem Fenster.

Und ich höre mir die stille Klage an

dass:

 

Im Winterwald, in dem großen Waisenhaus,

in einer Linie mit geteiltem Leid

weinten die Bäume um den toten Sommer, –

warum darf ich nicht im Wald leben, der Baum,

‘d nicht mal im Garten,

 

wo der Baum im Herbstfieber sprenkelig wird,

die treuen Augen. Kümmern um ihn,

und Warten.

 

Schnappte sich eine Schere und schnitt mein Laub ab,

den, der Herbststurm, ‘d auch jetzt der Nebel schlägt

meinen nackten Körper und im knallharten,

verblasten Trauer wer teilt mir die

Karten?!

 

Nebel = tränend jammert der Zweig.

 

Und ich verstehe, weil es bereits erlebt hab’;

mit Gaumen fühle noch die Einsamkeit

und ich spüre immer noch sein Geschmack:

Ich war so eine Waise – vor fünf Jahren! —

War genauso verwaist wie über meinen

Tisch, das selbst aufreibende Lampenlicht.

 

Und im Namen der Vergangenheit sag’ jetzt

vor meinem Fenster traurig weinenden

Baumzweig-teilnehmend:

„Ich teil’ es mit dir!“

 



FeltöltőJakus Laura 1.
Az idézet forrásasaját mű

minimap