Petőfi Sándor: A szél

Ma lágyan suttogó, szelíd szellő vagyok,

Zöldelő mezőkön föl s alá sétálok,

Csókot lehelek a bimbók ajakára,

Édes meleg csókom hű szerelmi zálog.

"Nyíljatok, nyíljatok, tavasz szép leányi,"

Ezt sugom fülökbe, "nyíljatok, nyíljatok!"

És ők szemérmesen levetik leplöket,

S én szép keblökön a kéjtől elájulok.

Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek,

Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem,

Látja, hogy kezemben kés van, köszörült kés,

S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem.

A virágoknak ezt sziszegem fülébe:

"Balga, könnyenhivő lyányok, hervadjatok!"

Ők hervadtan hullnak az ősz kebelére,

S én rajtok hidegen, gúnyosan kacagok.

Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt

Úszom át a léget néma nyúgalomban,

Létezésemet csak a kis méhe tudja,

Mely hazafelé tart a rétről fáradtan;

Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől,

Melyet oldalán visz, melyből mézet készít,

Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat,

Ugy segítem elő lankadt röpülésit.

Holnap vihar leszek, zúgó-bőgő vihar,

Szilaj paripámon a tengert bejárom,

S mint a tanító a csintalan gyermeknek,

Sötétzöld üstökét haragosan rázom.

Bejárom a tengert, s ha hajót találok:

Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem,

S árbocával írom a habokba sorsát,

Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!

Pest, 1847. február