Madách Imre: Tragedia omului (Az ember tragédiája Román nyelven)
|
Az ember tragédiája (Magyar)Harmadik szín (Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.) Ádám Ez az enyém. A nagy világ helyett E tér lesz otthonom. Birok vele, Megvédem azt a kártevő vadaktól, És kényszerítem nékem termeni. Éva Én meg lugost csinálok, épen olyat, Mint az előbbi, s így közénk varázslom A vesztett Édent. Lucifer Vajh, mi nagy szavat Mondottatok ki. A család s tulajdon Lesz a világnak kettes mozgatója, Melytől minden kéj s kín születni fog. És e két eszme nő majd szüntelen, Amíg belőle hon lesz és ipar, Szülője minden nagynak és nemesnek, És felfalója önnön gyermekének. Ádám Rejtélyeket beszélsz. Igérted a Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek. S mi az eredmény? Lucifer Hát nem érzed-e? Ádám Érzem, hogy Isten amint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Önmagam levék Enistenemmé, és amit kivívok, Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem. Lucifer félre Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek, Meglátjuk szíved, villámok ha égnek. Éva Nekem meg büszkeségem az csupán, Hogy a világnak anyja én leszek. Lucifer félre Dicső eszmény, mit a nő szíve hord, Megörökítni a bűnös nyomort. Ádám Mit is köszönjek néki? Puszta létem? Hisz az a lét, ha érdemes leszen Terhére, csak fáradságom gyümölcse. A kéjet, amit egy ital viz ád, Szomjam hevével kell kiérdemelnem, A csók mézének ára ott vagyon - Amely nyomán jár - a lehangolásban. De hogyha a hálának csatja mind Le is hullt rólam, bár szabad levék Alkotni sorsom és újból lerontni, Tapogatózva amit tervezék - Ahhoz segélyed sem kellett talán, Megbírta volna azt saját erőm. S te nem mentél meg a súlyos bilincstől, Mellyel testem por földéhöz csatol. Érzem, bár nem tudom nevét, mi az, Talán egy hajszál - annál szégyenebb -, Mi korlátozza büszke lelkemet. Nézd, ugranám, és testem visszahull, Szemem, fülem lemond szolgálatáról, Ha a távolnak kémlem titkait; S ha képzetem magasb körökbe von, Az éhség kényszerít, hunyászkodottan Leszállni ismét a tiprott anyaghoz. Lucifer Ezen kötél erősb, mint én vagyok. Ádám Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen, Ha e láthatatlan pókháló, e semmi, Mit százezer lény észre sem veszen, S hálója közt szabadság érzetével Fickándozik, mit csak nehány kivált Magasb szellem sejt, még dacol veled. Lucifer S csakis ez az, mi vélem bír dacolni, Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed, Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan, Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl, Mi egy világot rendít és teremt, Mert látásától megszédűlne a fej. Csak ember műve csillog és zörög, Melynek határa egy arasznyi lét. Ádám Hagyd megtekintnem hát e működést - Egy perce csak, keblem, tudod, erős -, Mely rám befolyhat, aki enmagamban Olyan különvált és egész vagyok. Lucifer Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz. Örök levés s enyészet minden élet. De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. - Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz Mi áradat buzog fel így körűlem, Magasba törve szakadatlanúl, Hol kétfelé vál s a földsarokig Vihar gyanánt rohan? Lucifer Az a melegség, Mely életet visz a jegek honába. Ádám Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut Mellettem el, hogy félek, elsodor, És mégis érzem éltető hatását: Mi az, mi az? Elkábulok belé. - Lucifer Ez a delej. Ádám Alattam ing a föld. Amit szilárdnak és alaktalannak Tartottam eddig, forrongó anyag lőn, Ellentállhatlan, mely alak után tör, Életre küzd. Amarra mint jegec, Emerre mint rügy. Oh, e zűr között Hová lesz énem zárt egyénisége, Mivé leszesz, testem, melyben szilárd Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám Nagy terveimben és nagy vágyaimban? Te elkényeztetett gyermek, ki bajt S gyönyört szerezsz számomra egyiránt. Nehány marok porrá sülyedsz-e csak, Míg többi lényed víz és tünde lég, Mely még imént piroslott és örült, S legott voltammal a felhőbe gőzölt? Minden szavam, agyamban minden eszme Lényemnek egy-egy részét költi el. Elégek! - És a vészhozó tüzet Talán rejtélyes szellem szítogatja, Hogy melegedjék hamvadásomon. - El e látással, mert megőrülök. Ily harcban állni száz elem között Az elhagyottság kínos érzetével, Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el Magamtól azt a gondviseletet, Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt, S tudásom óhajt - oh de hasztalan. Éva Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is. Ha majd te harcolsz a fenevadakkal, Vagy én lankadva kertünk ápolom, Körültekintek a széles világon, És égen-földön nem lesz egy rokon, Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon, Nem így volt ám ez egykor, szebb időben. Lucifer gúnyosan Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek, Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl, S alárendeltség oly szükségetek: Idézek én fel istent számotokra, Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg: E földnek szellemét, ismérem őt Az égi karból, szép szerény fiú. - Jelenjél meg, szellem, Látod, nem bírsz velem, Az ősi tagadás Hiv, hisz nem merne más. A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve Lucifer hátralépve Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak, A föld nemtője gyönge és szelíd. A Föld Szellemének szava Mit gyöngeűl látál az égi karban, Az önkörében végtelen, erős. - Im itt vagyok, mert a szellem szavának Engednem kelle, ámde megjegyezd, Hogy fölzaklatni s kormányozni más. Ha felveszem saját képem, leroskadsz, S eme két féreg itt megsemmisűl. Lucifer Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe Az ember, hogyha istenűl fogad? A Föld Szellemének szava Elrészletezve vízben, fellegekben, Ligetben, mindenütt, hová benéz Erős vágyakkal és emelt kebellel. Eltűnik A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik Éva Ah, nézd e kedves testvér arcokat, Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek, Nincs többé elhagyottság, rengeteg, A boldogság szállott közénk velek. Ők adnak búnkban biztató szavat, A kétkedésben jó tanácsokat. Lucifer Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot - Kik, amint kértek, már határozátok - Mint épp e kedves tünde alakoktól, Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól: A tiszta szívre mosolyogva néznek, Ijesztő réműl a kétségb'esőnek; Ők kísérendnek végig száz alakban, Százféleképen átalváltozottan, A fürkésző bölcs észnek üde árnya S örök ifjú sziveknek ideálja. Ádám Mit ér, mit ér e játék csillogása, Előttem mely foly, nem hatok belé - S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. - Ne hitegess, Lucifer, ne tovább, Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. Lucifer félre Keserves lesz még egykor e tudásod, S tudatlanságért fogsz epedni vissza. Fenn De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör Percét is harccal kell kiérdemelned; Sok iskolát kell még addig kijárnod, Sokat csalódnod, míg mindent megértesz. Ádám Könnyű neked beszélni tűrelemről, Előtted egy öröklét van kitárva, De én az élet fájából nem ettem, Arasznyi lét, mi sietésre int. Lucifer Minden, mi él, az egyenlő soká él, A százados fa s egynapos rovar. Eszmél, örűl, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté. Nem az idő halad: mi változunk, Egy század, egy nap szinte egyre megy. Ne félj, betöltöd célodat te is, Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van Szorítva az ember egyénisége. Látád a hangyát és a méherajt: Ezer munkás jár dőrén összevissza, Vakon cselekszik, téved, elbukik, De az egész, mint állandó egyén, Együttleges szellemben él, cselekszik, Kitűzött tervét bizton létesíti, Míg eljön a vég, s az egész eláll. - Portested is széthulland így, igaz, De száz alakban újolag felélsz. És nem kell újra semmit kezdened: Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl, Köszvényedet őbenne folytatod, Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, Évmilliókra lesz tulajdonod. Ádám Ez visszapillantása az öregnek, De ifjú keblem forró vágya más: Jövőmbe vetni egy tekintetet. Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek. Éva Hadd lássam én is, e sok újulásban Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam. Lucifer Legyen. Bűbájat, szállítok reátok, És a jövőnek végeig beláttok Tünékeny álom képei alatt; De hogyha látjátok, mi dőre a cél, Mi súlyos a harc, melyben útatok tér; Hogy csüggedés ne érjen e miatt, És a csatától meg ne fussatok: Egére egy kicsiny sugárt adok, Mely biztatand, hogy csalfa tünemény Egész látás - s e sugár a remény. - Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak
|
Tragedia omului (Román)TABLOUL III • Afară din paradis (Un minunat ţinut afară din paradis. O colibă de scânduri. Adam împlântă parii unui gard. Eva sădeşte viţă. Lucifer.) ADAM E partea mea. În loc de lumea largă, Mă-ndestulez c-o mică moşioară, Ce-o apăr eu de fiare stricăcioase; Să-mi deie roadă tot eu o silesc. EVA Eu îngrădesc, Adame, o colibă Ca cea de-odat’… demult… mai ţii tu minte? Pierdutul rai l-aduc jos pe pământ. LUCIFER Ce vorbă mare aţi rostit în treacăt. Aceste două: casa şi moşia, Vor îndrepta pe veci rotirea lumii, Născând şi chin şi blânde reverii. Vor creşte-apoi pe rând, ca să se-ntrupe: În patrie şi-atâtea meserii. Vor plăsmui tot ce-i frumos şi nobil Şi-o să-şi înghită propriii copii. ADAM Nu te-nţeleg, ţi-e vorba-ntunecată, Mi-ai prevestit cunoaşterea a toate Şi-am aruncat seninul neştiinţii. Ca greu luptând să mă ridic în slavă, Răsplata ce-i? LUCIFER În tine tu n-o simţi? ADAM Eu simt şi văd că de când Dumnezeu M-a părăsit, aşa cu mâna goală, Nu-l mai cunosc. Trăiesc de-acum cu mine Şi singur eu sunt dumnezeul meu. Iar munca mea o să-mi rodească mie. Vezi, asta mi-e puterea şi mândria. LUCIFER (Aparte.) Sărman năuc! Azi mic îţi pare cerul, Să te vedem când fulgeră şi tună! EVA Mândrie, da, atâta am şi eu: Întreaga lume să mă cheme mamă. LUCIFER (Aparte.) Frumoasă ţintă-n inima femeii: Să-nveşniceşti şi chinul şi păcatul. ADAM Cu ce i-aş fi dator Lui? Că exist? Doar firea mea, de-i vrednică de greul Ce-l pot purta, e roada ostenelii, Căci voluptatea dulce-a băuturii, Cu chinul setei, tot eu mi-o câştig. Un schimb e tot. Şi preţul sărutării E-n înşelarea care vine-n urmă. Dar dacă astăzi lanţul providenţii S-a rupt şi-n schimb am dobândit puterea De-a-mi făuri ori de-a-mi strica eu soarta, Cu mintea mea purtată-n pipăire, Puterea mea era-ndestulătoare Şi braţul tău nu-mi aducea folos. Tu nu m-ai smuls din grelele obezi Ce m-au legat cu trupul de ţărână Şi simt, deşi nu ştiu ce e anume, Un fir de păr, mai nevoiaş, se poate, Ce-mi stăvileşte vrerea fără margini. Aş vrea să sar, să zbor, dar trupu-mi cade, Urechea, ochii nu-mi ascultă gândul Când vreau să ştiu misterul depărtării. Şi sufletul de-n alte lumi mă poartă, Iar mă sileşte foamea bădărană Să mă cobor la moartele materii. LUCIFER Ăst fir, ce spui, mai tare e ca mine… ADAM Aşa? Atunci eşti duh neputincios, Când pânza asta de paianjen, mică, Acest nimic, ce mii şi milioane Nu-l văd, puterea să ţi-o-înfrâne poate. Ăst văl ascuns împrejmuie mulţimea Ce îmbătată tropote pământul, Crezând năucă-n basmul libertăţii Şi prea puţini îi simt abia reţeaua. LUCIFER Aceasta e ce-n cale mi se pune, Căci duh cu mine deopotrivă este; Ori tu socoţi că stăruind în taină E slabă doar’? A, nu! În umbră şade Cel ce frământ-o lume şi zideşte. În faţa lui ai ameţi! Căci numai Fapt omenesc străluce şi dă zgomot… Hotarul lui e măsurat cu palma. ADAM Mă ştii, sunt tare! Toată-nvălmăşala Arată-mi-o o clipă! Vreau să văd S-atinge oare rostul firii mele, Ce despărţit şi singuratec sunt! LUCIFER Cuvânt nebun e sunt. Ai fost, vei fi. Viaţa e o trecere eternă, Priveşte-n jur cu ochii luminaţi. ADAM (Tot ce spune Adam în cele următoare apare pe rând.) Ce suflu simt în jurul meu? Se zbate, Din înălţimi s-avântă, se desface În două părţi şi capetele lumii Ca viforul le saltă-n drum. LUCIFER Căldura-i Ce-ntinereşte ţările de gheaţă. ADAM Dar aste două râuri de văpaie, Ce-alături urlă-n goană de pierzare, De când le văd o groază simt în mine Şi viaţă simt… Răspunde-mi, cum le cheamă? LUCIFER E magnetismul… ADAM Tremură pământul, Tot ce-am crezut neţărmurit, vârtos, S-a prefăcut materie ce fierbe; Urmându-şi calea ei nebiruită, Cere cuvânt şi cere întrupare Ici in cristal şi dincolo în mugur. Unde va fi în zarva asta mare Fiinţa mea în mine îngrădită? Tu, trupul meu, vânjos tu mi-ai părut, Cu gând nebun unealtă te credeam Dorinţelor şi planurilor mele… Tu, trupul meu, în ce-o să te prefaci? Tu, răsfăţat copil aducător De zile dulci, de patimi şi necazuri, Te va cuprinde-o mână de ţărână, Când alte părţi, şi apa şi suflarea Ce-au îmbrăcat viaţa firii mele, S-or răzleţi în norii de azur… Cuvânt şi gând, orice idee-n creier Din rostul meu o parte cheltuieşte Şi mă topesc… iar focul ce mă arde L-a întărit vreun duh cu-a lui suflare, Peirea mea lui împăcare dându-i… Ăst chip e-amar, ăst chip mă nebuneşte! Înconjurat, în lupta ta stângace, Să stai pe veci de mii de braţe tari, Să lupţi cu sute luptă ne-nţeleasă… Grozav! De ce? De ce cu uşurinţă Am râs atunci de arma providenţii, Ce mi-o punea pe-ascuns în mâini instinctul, Şi n-o ştiam… Dar azi că-s treaz şi-o văd Şi-o simt, şi-o cer şi… totuşi… e în zadar! EVA Aşa-i! Tot astfel simt şi eu, Când tu luptând cu fiarele-n pădure, Eu ostenită voi plivi grădina, Mă voi uita în lumea asta largă, Pământul, cerul nu ne vor cunoaşte Şi-om fi străini, lipsiţi de-apărător! Era altfél în vremile mai bune! LUCIFER (Ironic.) Ei fie! Dacă sufletul pitic, Neâncălzit de alţii, se-nfioară, Căutându-şi lui pe veci slugărnicia, Vă plăsmuiesc eu vouă Dumnezeu, Mai blând ca-n cer moşneagul încruntat. Peste pământ domneşte acest duh - Un blând copil din ceata cea de îngeri. Te-arată, duh, te-arată! Îţi poruncesc venirea. Mai tare sunt ca tine, Căci sunt tăgăduirea! (Din pământ ţâşnesc limbi de foc, un curcubeu răsare deasupra unui nor negru, gros. Tunete înfricoşate.) LUCIFER (Păşind înapoi.) Tu cine eşti, vedenie grozavă? Căci spiritul pământului e blând. SPIRITUL PĂMÂNTULUI Cel ce era smerit sus între îngeri, În cercul său, puternic e şi mare. Azi am venit, căci glasul unui duh L-am ascultat, dar te vestesc să ştii Că vorba ta poruncă n-o să-mi fie. A tulbura şi-a porunci e alta! Când îmi îmbrac eu chipul meu, tu piei, Iar ăşti doi viermi striviţi cad la pământ. LUCIFER Dar spune-mi tu, primindu-te stăpân, Cum te-a găsi pe tine omul, spune! SPIRITUL PĂMÂNTULUI Voi fi-mpărţit în ape, nori şi câmpuri, În orice loc îşi va purta privirea Cu gând înalt, cu sufletul cucernic. (Dispare. Săltând uşor, nimfe vin să împrejmuie lunca şi izvorul.) EVA Priveşte-aceste feţe de surori, Cu drag le văd uitându-se la noi. S-au dus de-acum urâtul şi necazul, Şi fericire-asupră-ne coboară! Cuvânt dau ele blând nădăjduirii Si îndoielii sfaturi bune dau. LUCIFER Adevărat e gândul tău, femeie! Când mintea voastră va dori povaţă Rugaţi-vă acestor arătări? Răspunsul lor la fel e cu-ntrebarea. Privesc zâmbind spre inima curată Şi groază-s celui deznădăjduit. În mii de forme-n drum vă vor petrece, În mii de feţe şi-or schimba vestmântul… Vor fi mieroase umbre la-nţelepţi Si tinerelor inimi ideal… ADAM Eu nu pricep întreaga jucărie, De ce luceşte-n faţa mea? De ce? Cu un mister mai mult eu m-am ales. A fost destul! Nu mă-nşela, Lucífer, Arată-mi tot, să-ţi văd făgăduinţa! LUCIFER (Aparte.) Amarnică ţi-a fost odat’ ştiinţa, Neştirea ta o vei cerşi din nou… (Tare) Răbdare! Clipa oricărei plăceri, Cu braţul tău luptând tu ţi-o câştigi… La mulţi să-nveţi, cu multe înşelări, Pân’ mintea ta va înţelege totul… ADAM Tu poţi uşor vorbi despre răbdare, Căci mintea ta străbate-o veşnicie, Dar eu din pomul vieţii n-am gustat, Deci pripă cere traiul măsurat. LUCIFER Egală e măsura vieţuirii La viermi de-o zi, la cedrul secular, Trăieşte, crede, luptă şi-apoi cade Când e-mplinită munca de ziler! Nu vremea trece: noi călătorim! Un veac, o zi, măsura-i deopotrivă! Şi ţinta ta, tu ai s-o vezi ajunsă, Dar să nu crezi că-n trupul de ţărână Încătuşat e rostul tău de om! Nu vezi furnica, roiul de albine, Năuci aleargă mii de muncitori Ce-orbecăind grăbesc şi cad şi pier… Dar neamul lor eternităţi trăi-va Şi într-un duh s-a zbate mai departe, Cu repezi paşi înaintând spre ţintă… Şi haina ta de lut va cade astfel, Dar primenit din nou te vei renaşte. Nevoie n-ai a-ncepe luptă nouă, Căci de-ai greşit, ţi-a ispăşi copilul Păcatele din nopţi de tinereţe. Ce vezi şi simţi şi-nveţi din lumea largă Pe mii de ani cărările-ţi îndrumă… ADAM Acesta-i glasul minţii de moşneag. Dar pieptu-mi tânăr alt dor ocroteşte: În viitor să-mi adâncesc privirea, Să văd la ce mi-e truda şi necazul… EVA Şi eu să văd, eterna primenire Nu-mi va răpi, nu-mi va fura din farmec? LUCIFER Să fie, deci! În văl vrăjit îmbrac Întregul rost al celor viitoare, În chip de vis cu jocuri şi icoane… Când veţi vedea zădărnicia ţintei, Când grele munci vă vor opri în cale, Ca-nfricoşaţi să nu fugiţi din luptă, Cu sufletul gonit de deznădejde, O rază las asupra lumii voastre, Citind din ea - un joc apare totul!… O arătare… Dau speranţa vouă! (Între timp conduce pe Adam şi Eva în colibioară, unde ei aţipesc.)
|