Requiem egy asszonyért (Magyar)
Ő halt meg akit nagyon szerettem igaz hogy sosem vallottam meg neki. Akkor csak a barátja voltam. Egy másik férfival élt három gyereke hites apjával. Mindössze huszonkétéves s a három gyerek mint a szegénység sápadt virágai. Egyik még az anyja tején nevelődött esténként a nagyanyjuk mosdatta le őket a zománcát vesztett zebracsíkos lavórban. Igen ők a szegénység sápadt virágai voltak a szomszéd gyárfalak árnyékában. Sok volt a sírás a kenyértelenség szomorúsága. De jól birták a zűrös nappalokat hosszú éjszakákat minthacsak kínpadra születtek volna homlokukon a mártírium jegyével. Ott csetlettem-botlottam közöttük aztán én lettem egyetlen férfi a házban a másik mintha füstté vált volna többé sose láttuk. 1910 kemény télidő sovány ígéretek és egy ajtó amit nem tudtam becsukni. Az asszony hozománya három gyerek három szánalomraméltó virágszál és én már éreztem vállaim meghajolnak a gondok súlya alatt. Fiatal költő mindent súlyosabbnak éreztem mindent sötétebbnek láttam a valóságnál s csak testem élt köztük. Nem holmi öttusa bajnoké volt ez a test hanem az enyém egy fiatal költő teste amit gyakorta cserben hagyott a lélek. Nem ezen a tájon volt igazi otthonom más hegyek szerpentinjein más vizek sodrában más csillagok alatt más végletek közt éltem szinte láthatatlanul. Nem törődtem a bírák szigorával sem az adóhivatallal orvosok nagyképével vénasszonyok siralmaival. Az a pénz nélküli úr voltam aki önmaga húsával táplálkozik. Rögeszmém volt a végtelen felmérése és meg tudtam elégedni a semmivel. Hasonló voltam azokhoz a hívőkhöz akik a mennyek kapuin zörgetnek feledve rongyaikat és sebeiket. Nem ittam alkoholt és a megrögzött iszákosokhoz hasonlítottam behunyt szemmel bolyongtam anélkül, hogy letértem volna egy egyenes útról. Már tudtam horgonyaimat a tenger mélyére vetettem íme hát a sajkát amit álmaim fénypontjaiból készítettem semmi baj nem érheti mert én magam vagyok a tenger felette az ég rajta az ezüstporral behintett tejút is én vagyok. Féltem a haláltól s nagyobb biztonságban éltem minden halandónál oldalamon már az asszonnyal aki elhagyta értem három gyerekét. Nálunk senki sem lehet boldogabb mondtam őszintén és meghitten s mégis ha megcsókoltuk egymást a bűnösök szomorúsága összeszorította torkunkat. De ez már nem változtathatott a mérleg játékán. Azt mondtam az enyém vagy és ő is azt mondta az enyém vagy. Boldogan szavalta verseimet gesztusok és szenvelgő grimaszok nélkül úgy ahogyan megszülettek a mélyben ahogyan a napvilágban kiteljesedtek és én láttam őt a színpadon Maeterlinck Szent Antal csodájában. Ó Isten Isten hogyan múlik felettünk az idő milyen elszabadultan forognak sorsunk olajozatlan kerekei. A színpadon a nézők szemének kereszttüzében ő volt a szegény együgyü szolgáló mocskos zsákrongyával éppen a padlót mosta fel mikor megjelent előtte Szent Antal fehér liliomszállal a kezében ezüst glóriájában apró villanykörték égtek s az együgyű szolgáló nyitott szájjal bámult rá összekulcsolt kezekkel arcán a hervadó szüzesség pírjával mint aki hisz a csodában és mélyen megalázkodik előtte. Láttam őt és nagyon szerettem és ekkor született egy versem az éjszaka drapériái közt anyámat idéztem meg "aki ott sirdogált a nagy teknők előtt s a nehéz gőzökben néha megjelentek az angyalok. Fügét datolyát és cseresnyét hoztak tiszta ingecskéjükben és kövér kezecskéjükkel elsimították a mosónő szeméből a hajakat." Anyám és feleségem egyazon alagúton át indultak a hajnal kapuja felé én lámpással a kezemben haladtam előttük miközben könnyeztek a szemeim s egy szebb jövőről énekeltem. Azt hittem jó szóval gyengéd simítással meg tudom váltani a világot. Mértéktelen étvággyal verseket faltam és verseket szültem anyai fájdalommal. Látomásaim szövevényei közt az apokalipszis lovait hajszoltam keresztben átúsztam az idő folyását elvesztem a térben aztán megint a feleségem karján találtam meg magam. Hallottuk a három gyerek távoli sírását s csak mentünk mentünk keserű ízekkel a szánkban vérünk forróságától gyötörten. Éreztem valamikor én is síró az anyja után kiáltozó gyerek voltam s íme most egyedül kell magasba emelnem a gyűlölet és a szeretet zászlaját. Nem voltak megbocsájthatatlan bűneim. De tudtam mindazért amit tettem és nem tettem a saját tüzemben kell elégnem. Aludj aludj én csöppségem dúdolta anyám a bölcsőm felett. A mécses vérző lángja megvilágította a falakat amiken fekete árnyak imbolyogtak nyitvatartották a szemem és bekúsztak a szívembe. Menekülni szerettem volna s a permetező korom elzárt előlem minden utat. Ilyen volt gyerekkorom s most három elhagyott gyerek sírt utánunk. És mi csak mentünk mentünk. Háborúkkal és forradalmakkal találkoztunk úgy sejtettük egy kiengesztelhetetlen szörnyeteg él valahol a sárga ködök megett és tüskefogaival fekete holdas körmeivel gyötör bennünket folyvást. Megkínzottak és meggyalázottak lettünk mint Dosztojevszkij regényalakjai. Feleségem volt az én áldozatra kész Szonjám aki elkísért pokoljárásomban remélvén hogy egyszer kisüt felettünk a nap s az emberek leveszik előttünk kalapjukat. Nagy a világ mégsem tudtunk nyomtalanul elveszni benne. Leróttuk tegnapi adósságainkat ma újabb kölcsönökért esdekeltünk s mint az ökrök húztuk minden haszon nélküli igánkat a síkság forró homokján vagy eltévedtünk egy erdőben féltünk a mély csendtől a láthatatlan nyüzsgéstől a kígyósziszegéstől. Fogadalmaink hínárjába gabalyodtunk de ismét kitörtünk folytattuk azt amit nem akartunk folytatni és mi mást tehetnénk megöleljük egymást a jobb remények szédületében. Egy beigért tragédia szálait szőjük vakon és jó képet vágunk hozzá. Hány éjszakát virrasztottunk át egymás előtt is szégyenkezőn hányszor fordítottuk el tekintetünket az utcák járókelőiről. Valami féreg rághatta szivünket vagy talán a láthatatlan angyal űzött bennünket láthatatlan kardjával nagy sötétségeken át az irreális térben. És hányszor ültünk összefont kezekkel akár a siralomházban. Sóhajokat küldtünk a táj felé ahol a hajnal születik meg harangok és gyárkürtők lármájával. Mérhetetlen volt bennünk az élet vágya és a halál tudata. Anyám ha sejtette volna mi lesz belőlem így könyörgök szakíts le elapadt melledről dobj a kút fenekére. Nem egyszer gondoltam apámra is akitől úgy szakadtam el ahogyan a férges gyümölcs elszakad fájától. Mea culpa ó mea culpa. Játszom testetlen játékszereimmel mint aki a nagy katedrális helyreállításán dolgozik. De már tudom saját árnyékomat kergetem fürkészem a semmi mélységét elundorodom ha saját képmásomat látom a folyó tükrében. Milyen kegyetlenül egyedül lennék ha az asszony nem menetelne oldalamon. Végtelen hála és dicséret a szerelméért. Olyan volt ő mint a jótétemény maga mint egy virágos kert illata mint az a valótlan kéz amely olykor olykor mély álomba merített mint az az ajándék amit nem kértem soha és boldoggá tett ha megérkezett. Mindenét megkívántam és mindenét nekem adta. Aztán elindult a hosszú magányos útra. Ki tudja hol járhat most átokverte tájakon bolyong tán vagy éppen a Paradicsomkert kapujában áll bebocsájtásra várakozón vagy a legmagasabb hegy csúcsán ül és kedves szoprán hangján énekel vagy talán igazánból már nincs sehol elvesztette súlyát átlátszóvá vált mint a levegő s csak a szörnyű kis ballada őrzi emlékét. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . "Enyém volt ő s engemet mint rózsát viselt kebelén s maga is egy rózsa volt szegény. Ki érti meg súlyos bánatát virágot szedett a réten egy nyárvégi nap alkonyán aztán sírt és megölte magát."
Karácsony éjszakája van.
Szólnak a harangok. Feltöltő | P. Tóth Irén |
Az idézet forrása | Összes versei II. 162. |
|
|
|