Óda (Magyar)
1 Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.
Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.
2 Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!
3 Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.
4 Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.
5 Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)
6 (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) Az idézet forrása | http://mek.oszk.hu |
|
|
Odo (Eszperantó)
ODO
1
Jen, mi sidas sur la rok' de glimoj. Tra la somero svelta brizo ŝvebas kiel varmo de kunmanĝo dum vespero. Sorbas mian koron malalarmo. Ne malfacilas – svarmas al mi are la iamo, klinas sin la kapo, kaj la mano humilas.
Mi rigardas la montaron – vian frunto-klaron la folioj re-rebrilas. Nun la voj' ne iun gvidas, via jup' – mi tamen vidas – en vent' subtilas. Vidas mi sub delikataj frondoj viajn harojn en disfalaj ondoj, viajn molajn mamojn pulse rondi, kaj en la forkuro de rivero mi revidas sur ŝtonero ĉiu, jen sur viaj dentoj la feinan ridon ek-ekfonti.
2
Mi amegas vin, ho, kiom flame, kiu universojn de la foro kaj insidan, ruzan solecegon en profundaj kavoj de la koro ekvoĉigis same.
Propran bruon kiel akvofalo min forlasas, kuras vi al muto mara, kaj mi inter rokaj pintoj de fatalo tondras, ŝrikas vaste per sinpelo batiĝante inter tero kaj ĉielo, ke mi amas vin, kruela-kara!
3
Amas mi vin kiel fil' patrinon, mutaj grotoj kiel propran sinon, amas mi vin: ĉambroj kiel lumon, korpo la kvieton, flamon la animo, amas mi vin kiel vivan sunon mortemuloj amas ĝis la fino.
Vin mi gardas en la movoj, vortoj, ridoj, kiel tero ĉion falan al si ligas. Mi en cerbo per instinktoj, per acidoj fiksis vin neniam malapera, vi kara, bela, ĉiun sencon tie vi plenigas.
La minutoj fortiriĝe knaras, sed vi sidas inter orelmuroj, steloj ekbrilegas kaj subfalas, sed vi fikse firmas en okuloj. Kiel muto en la groto solas, vi arome en la buŝ' pendolas, via mano delikat-vejnara sur la glas' kristala ekaŭroras.
4
Ho, mi estas kia materialo, kiun tranĉas, formas vi per vido gema? Kia lumo kaj kia animo, kia fenomeno de sublimo, ke mi migras tra l' nenio-nebularo sur pejzaĝoj de via korp' fruktema?
En aperta menso kiel vorto vera, malleviĝas mi en via mem' mistera! ...
Viaj vejnoj, kiel la rozujoj, senĉese tremas. La kurent' eterne kuras, por ke survizaĝe floru via amo, kaj utere fruktu la benita flamo.
La senteman humon de stomako la radikoj en zigzago brodas, ĉiu eta brako kunplektiĝas en reago – por ke kunariĝu ĉiu ĉelo-lago kaj la frondaj pulmoj en torako flustru gloron de spir-vago. La materio marŝas jen feliĉe tra tuneloj de intensoj svarmaj, la skorion revivigas riĉe bolaj putoj de la renoj varmaj.
Ondo de montetoj ekvilibras, en vi bildo de stelaroj vibras, zumas lagoj kaj fabrik-demonoj, svarmas besto-milionoj, ŝarkoj, algoj, la kruela kaj la bona kerno; sunoj brilas, blankaj noktoj diafanas, kaŝe en vi mem titanas senkonscie la eterno.
5
Kiel bula sango gutas, antaŭ vin jen falas tiuj vortoj. Nun la viv' balbutas, nur la leĝo pure klaras. La organoj, kiuj min renaskas ĉiutage, ekmutante jam fiaskas armi sin per fortoj.
Sed nun ili ĉiuj krias – Elektita el areg' de homoj, el la dumil milionoj, ho vi, unusola, lito viva, tombo forta, vi lulilo mola, min akceptu en vi! ...
(En aŭroro soras la ĉielo! Aroj glimas en la erca foro. La okulojn vundas tiu helo. Mi perdiĝos en angoro. Super mi tre alte krakas, batas mia koro.)
6
(Flanka kanto)
(Min portas trajno proksimiĝe vin eble trovos mi feliĉe, ekpacos eble tiu flamo, kaj eble diros vi kun amo:
Jen, por vi bano jam varmetas! Jen, por vi mola tuko pretas! Jen, manĝo por la apetito! Por kuŝi jen, komuna lito.)
|