Ötvenedik (Magyar)
Hideg volt azon a régi napon. Egyik lábamról a másikra álltam. Akkoriban sosem volt meleg cipőm. Talpammal recés ritmust rajzoltam a ropogó hóba. Csak titokban néztem föl. Fürkésző, sajnálkozó, kíváncsi pillantások feszültek a tátongó sír körül. Együttérzésmorzsák. Éhes cinegék csipegették fel őket a fagyos földről. Aztán jött az a robaj, a cinegék felröppentek. Rádobták a földet a koporsóra. Ketten. Talán nem tudták, hogy Édesapám fekszik ott. Az is megeshet, hogy már nincs a koporsóban, csak nem vettem észre, amikor elment... - ezt gondoltam. A két lapát szeleteket hasított a hantokból. Csak a munkájukat végezték. Utána majd hazaindulnak, a családjuk várja őket. Az a hang semmihez sem fogható. Üvölteni akartam. Akartam üvölteni. Bent rekedt. Amikor megszólalt a bányászinduló, akkor sem értettem semmit. Szerencse fel? Hová? Kinek a szerencséje? Ilyen a bányász élete? Milyen?
Az ötvenedik november ma rozsdazubbonyban vacog. Még dacol bennem a hétéves kisgyerek. Lábammal mintát rajzolnék a hóba. Már másmilyen a minta. |
|