E. Kovács Gyula: Lét és nemlét közt

Elfáradva megnyugodni.

Számot vetni a világgal;

Lassú, csöndes, észrevétlen

Pusztulásba menni által;

Méla, hallgatag közönnyel

Nézni a napok folyását,

Nézni, hogy a futó percek

Egymás sírját hogyan ássák;

Virradatnak, alkonyatnak

Nem örülni, nem búsulni;

Bölcsőnél, mint koporsónál

Mosolyogva leborulni;

Tudva, hogy itt minden, minden

Futó mámor, tünde álom:

Vágyak nélkül, remény nélkül

Mélázgatni a halálon;

Örökkévalóságtól sem

Várni már se' jót, se' rosszat;

Mert, mit itt bírtunk s vesztettünk,

Többet annál az se' hozhat:

Lét s nemlét közt e középút

Nyílt-e már meg halandónak?

Nem tudom; de nekem, érzem,

Megnyílik ez út maholnap.

Erschöpft sein und ruhigstellen.

Sich mit der Welt bereinigen;

langsam, leise und unbemerkt

zu Verfall sich abfertigen;

Wehmütiger Gleichgültigkeit

schauen, wie die Tag’ verlaufen

und die laufenden Minuten

Hand in Hand die Gräber schaufeln;

Im Tagesanbruch, im Dämmerung

nicht zu jubeln, nicht zu trauern;

an der Krippe wie bei dem Sarg

lächelnd, um sich zu verbeugen;

Zu wissen, dass hier all ‘d alles

der Rennrausch und der Elfentraum:

ohne Wünsche, ohne Hoffnung,

den Tod tief sinnend betrau’rn;

Beim Sein ‘d Nichtsein der Mittelweg

ist dem Sterblichen geöffnet?

Ich weiß nicht; doch mir, ich fühle,

diese Straße wird geöffnet.