Baudelaire, Charles: Utazás Cytherébe (Un Voyage à Cythère Magyar nyelven)
Un Voyage à Cythère (Francia)Mon coeur, comme un oiseau, voltigeait tout joyeux Et planait librement à l'entour des cordages; Le navire roulait sous un ciel sans nuages; Comme un ange enivré d'un soleil radieux.
Quelle est cette île triste et noire? – C'est Cythère, Nous dit-on, un pays fameux dans les chansons Eldorado banal de tous les vieux garçons. Regardez, après tout, c'est une pauvre terre.
– Île des doux secrets et des fêtes du coeur! De l'antique Vénus le superbe fantôme Au-dessus de tes mers plane comme un arôme Et charge les esprits d'amour et de langueur.
Belle île aux myrtes verts, pleine de fleurs écloses, Vénérée à jamais par toute nation, Où les soupirs des coeurs en adoration Roulent comme l'encens sur un jardin de roses
Ou le roucoulement éternel d'un ramier! – Cythère n'était plus qu'un terrain des plus maigres, Un désert rocailleux troublé par des cris aigres. J'entrevoyais pourtant un objet singulier!
Ce n'était pas un temple aux ombres bocagères, Où la jeune prêtresse, amoureuse des fleurs, Allait, le corps brûlé de secrètes chaleurs, Entrebâillant sa robe aux brises passagères;
Mais voilà qu'en rasant la côte d'assez près Pour troubler les oiseaux avec nos voiles blanches, Nous vîmes que c'était un gibet à trois branches, Du ciel se détachant en noir, comme un cyprès.
De féroces oiseaux perchés sur leur pâture Détruisaient avec rage un pendu déjà mûr, Chacun plantant, comme un outil, son bec impur Dans tous les coins saignants de cette pourriture;
Les yeux étaient deux trous, et du ventre effondré Les intestins pesants lui coulaient sur les cuisses, Et ses bourreaux, gorgés de hideuses délices, L'avaient à coups de bec absolument châtré.
Sous les pieds, un troupeau de jaloux quadrupèdes, Le museau relevé, tournoyait et rôdait; Une plus grande bête au milieu s'agitait Comme un exécuteur entouré de ses aides.
Habitant de Cythère, enfant d'un ciel si beau, Silencieusement tu souffrais ces insultes En expiation de tes infâmes cultes Et des péchés qui t'ont interdit le tombeau.
Ridicule pendu, tes douleurs sont les miennes! Je sentis, à l'aspect de tes membres flottants, Comme un vomissement, remonter vers mes dents Le long fleuve de fiel des douleurs anciennes;
Devant toi, pauvre diable au souvenir si cher, J'ai senti tous les becs et toutes les mâchoires Des corbeaux lancinants et des panthères noires Qui jadis aimaient tant à triturer ma chair.
– Le ciel était charmant, la mer était unie; Pour moi tout était noir et sanglant désormais, Hélas! et j'avais, comme en un suaire épais, Le coeur enseveli dans cette allégorie.
Dans ton île, ô Vénus! je n'ai trouvé debout Qu'un gibet symbolique où pendait mon image... – Ah! Seigneur! donnez-moi la force et le courage De contempler mon coeur et mon corps sans dégoût!
|
Utazás Cytherébe (Magyar)Szivem, mint víg madár, röppenve szállt tova, S a kötélzet körül szabad szárnnyal kerengett A tiszta ég alatt hajónk suhanva lengett, Mint angyal, kit sodor a napfény mámora.
Micsoda fekete, bús sziget ez? ─ Cythére! ─ Felelték ─ a híres, agyondalolt haza, Vén fiúk elcsépelt tündérhon-vigasza. Lám, vártál volna-e ilyen silány vidékre?
─ Óh, édes titkok és ünnepek szigete! Antik Afrodité fenséges, régi árnya Tengereid fölött úgy leng, mint illat árja, S lelkünket vággyal és lázzal önti tele!
Zöld mirtuszok hóna, nyílt szirmok szép szigete! Kit minden nemzetek örök heve imád, S amelyen úgy remeg szivünk sóhaja át, Mint kerten rózsaszag, nehéz tömjént lihegve,
Vagy mint örök zene, mint vadgalamb zokog! ─ Cythére! most elém szűkös, sovány talajjal Kelt, szirtes pusztaság, felverve tompa jajjal, S micsoda furcsa, torz valamit láttam ott!
Ó, nem volt templom az, rejtve csalitos árnyba, Hol ifjú papleány virágokra vigyáz, Míg testét égeti az édes titku láz, S leplét a kósza szél csókjainak kitárja;
Hanem, súrolva már a parti bús teret, Hol fehér vásznaink madarak sokaságát Verték fel, egy bitó hármas fekete ágát Láttuk, mely ég felé nagy ciprusként mered;
Kegyetlen madarak, a prédán csüggve, kába Dühvei téptek egy értt, akasztott tetemet, S láttuk, hogy mindegyik vad fejszeként temet Tisztátlan csőrt a test minden vérző zugába;
Két lyuk volt a szeme, felfakadott hasán Lefolyó belei combjára nehezedtek, S hóhérai, tüzén az undok élvezetnek, Nem hagytak férfiú-tagot csőr-vájt husán.
Lenn, lábai alatt sováran körbe bolygó Négylábú falka járt, s felfelé szimatolt; Közöttük legmohóbb egy nagyobbfajta volt, Mint pribékjei közt a főfő-végrehajtó.
Cythére lakosa! ily szép égtáj fia, E rontások dühét tűrted csenddel betelve, Pogány sok kultuszod bűneit vezekelve, Melyek miatt neked sír nem nyílhat soha,
Torz, felkötött alak, a te kínod enyém is! Éreztem, látva ott lebegő tagjaid, Hogy fogamig kúszik sok bánatom avítt Epe-folyója, és immár kihánynám én is...
Előtted, drágaszép emlék bús ördöge, Éreztem: csőrei s fogai újra vájnak Étkes hollóknak és fekete párduc-nyájnak, Melyeknek egykoron húsomra tört dühe.
─ Bűbájos volt az ég, és sima volt a tenger, De nékem már csupa vér volt s fekete mély; Jaj! és szivemre már mint sűrű szemfedél Borult a szörnyű kép, az az akasztott ember!
Vénusz! nem leltem én hires szigeteden, Csak egy jelkép-bitót, amelyen másom rángott... ─ Óh, Uram! adj nekem erőt és bátorságot Szívem és testemet nézni csömörtelen!
|