Kivi, Aleksis: Finnország (Suomenmaa Magyar nyelven)
|
Suomenmaa (Finn)Maa kunnasten ja laaksojen, mi on tuo kaunoinen? Tuo hohtees kesäpäivien, tuo loistees pohjan tulien, tää talven, suven ihana, mi ompi soma maa?
Siel tuhansissa järvissä yön tähdet kimmeltää ja kanteleitten pauhina siel kaikuu ympär kallioi ja kultanummen hongat soi: se ompi Suomenmaa.
En milloinkaan mä unohtas sun lempeet taivastas, en tulta heljän aurinkos, en kirkast kuuta kuusistos, en kaskiesi sauhua päin pilviin nousevaa.
Ol’ monta näissä laaksoissa tok’ aikaa ankaraa, kun yöseen halla hyyrteinen vei vainiomme viljasen; mut toivon aamu, toivon työ taas poisti halla-yön.
Viel monta näissä laaksoissa on käynyt kauhua, kun sota surman, kuolon toi ja tanner miesten verta joi; mut sankarien kunnian sai Suomi loistavan.
Nyt ihanainen, kallis maa on meidän ainiaan; tuos aaltoileva peltomme, tuos viherjäinen niittumme, tuos metsiemme jylhä yö ja meriemme vyö!
Tuon lehtimetsän kaikunaa mi autuus kuullella, kun valjetessa aamuisen siel pauhaa torvi paimenen, tai koska laulain laaksossa käy impi illalla!
Mi autuus helmaas nukkua, sä uniemme maa, sä kehtomme, sä hautamme, sä aina uusi toivomme, oi Suomenniemi kaunoinen, sä ijankaikkinen!
|
Finnország (Magyar)Tavat őrző hegyek, völgyek, ködbe vesző földek? Fölöttük nyári nap ragyog, északi fény és hajnalok, lankáink csodáld a télben, nyarak gyümölcsében.
Ezer csillag, villog az éj, a nap a tavakban kél, kantelék kavarnak vihart, tengerek hulláma megtart, aranyrét, fenyők csiszolják címered: Finnország.
Feledés sem rozsdázta még szerelmed vas-egét, nem hívtak csörgő napjaid, nem néztem fénylő holdjaid, erdőt nem gyújtok mezőnek, szálfatemetőnek.
Völgyedet uralja bár jégfolyót sodró ár, s gázolják bár fagyos-szentek a zöldelő vetéseket, munkához lát majd a remény, pusztulj fagyos önkény.
Hegyeink közt borzalom járt, véráztatta sziklák, közöttük halál árnya leng, férfiak érckeresztjén csend, hősöknek dicsőséget, emlékőrző népet.
Vigyázzunk e drága földre, miénk mindörökre: a nyárban hullámzó mező, a zöld rét és a legelő, az erdők zord éjszakája tengerek határa.
A fenyvesek zúgó hangja örömünk visszhangja, hajnal hasadásából tornyot emel a pásztor, lányaink dalát az este a völgy megszerette.
E föld majdan csöndes jászlunk, elringatja álmunk, fölfordult bölcsőnk a sírdomb, ráhajlón reménységlomb, ó, finn név, fénye e szónak: éjben lángoló nap.
|