Garfias, Pedro: Közjáték (Intermedio Magyar nyelven)

Noche con estrellas
 
Aunque te rompas, frágil bóveda, en mil pedazos
esta noche estrellada
yo tengo que gritar en este bosque inglés
de robles pensativos y altos pinos sonoros.
He de arrancar los árboles a puñados convulsos
he de batir el cielo con mis manos cerradas
y he de llorar a voces este dolor mordido
que brota a borbotones de mi raíz más honda.
 
Solo en medio de un pueblo que forja su destino
y rueda sus azares con temple calculado;
que trabaja y que juega y el domingo descansa
y toda la semana vigila los confines
con la mirada alerta de un perro de rebaño;
que traza sus caminos como quien peina un niño;
que devora las negras entrañas de su suelo
con una verde lengua de parques y jardines;
que cuida con ternura franciscana sus flores,
sus aves y sus peces, y esclaviza a la India;
solo en medio de un pueblo que duerme en esta noche
yo he de gritar mi llanto.
 
Aunque el silencio cruja y se despierte el cisne
- que es propiedad del Rey - y quiebre aleteando
las aguas impasibles; aunque las aguas corran
a golpear la orilla con sus tiernos nudillos
y el rumor se propague por el bosque curioso
y llegue a despertar la brisa que dormía
tras la colina curva; aunque la brisa vuele
a sacudir los prados y pulsar las ventanas
aunque el temblor sonoro se extienda a las estrellas
y perturbe un momento su formación tranquila
mientras duerme Inglaterra, yo he de seguir gritando
mi llanto de becerro que ha perdido a su madre.

Csillagos éjszaka
 
Szakadj bár, könnyű ív, ezer darabra,
fejem felett, te csillagfényes ég,
nékem most üvöltenem kell e méla tölggyel
és zengő, nagy fenyőkkel népes angol erdőn.
Görcsös marokkal kell tövestül mind kitépnem
a fákat és ököllel vernem az eget,
sikoltva sírni el e marcangoló kínt,
mely legmélyebb gyökeremből zubog fel.
 
Magam, e nép között, mely sorsát kovácsolja,
s szerencséjét számító fővel pörgeti,
mely dolgozik és játszik, s megpihen vasárnap,
s utat is úgy von, mint ki fiát fésüli,
mely parkok s kertek zöld nyelvével falja
földjének szénfekete belsejét,
magam, e nép között, mely aluszik ma éjjel,
ki kell, hogy sikoltsam most minden zokogásom.
 
És csikorogjon bár a csend és riadjon a hattyú
- a király tulajdona - szárnyával verve fel
a közönyös vizet, s habár a vizek fussanak
a partot paskolgatni lágy habokkal,
s áradjon el a nesz e furcsa erdőn,
keltve a lenge szellőt, amely ott aludt
a macskahátú domb megett, s bár szálljon az a szellő
felrázni réteket s zörgetni ablakot,
s érjen akár a csillagokig is e zengő remegés,
egy percre megzavarva békés rendjüket, -
míg alszik Anglia, nekem üvöltenem kell,
és bőgnöm, akár a borjúnak, mely elvesztette anyját.