Benedetti, Mario: Feltételezések (Asunción de tí Magyar nyelven)
|
Asunción de tí (Spanyol)1. Quién hubiera creído que se hallaba sola en el aire, oculta, tu mirada. Quién hubiera creído esa terrible ocasión de nacer puesta al alcance de mi suerte y mis ojos, y que tú y yo iríamos, despojados de todo bien, de todo mal, de todo, a aherrojarnos en el mismo silencio, a inclinarnos sobre la misma fuente para vernos y vernos mutuamente espiados en el fondo, temblando desde el agua, descubriendo, pretendiendo alcanzar quién eras tú detrás de esa cortina, quién era yo detrás de mí. Y todavía no hemos visto nada. Espero que alguien venga, inexorable, siempre temo y espero, y acabe por nombrarnos en un signo, por situarnos en alguna estación por dejarnos allí, como dos gritos de asombro. Pero nunca será. Tú no eres ésa, yo no soy ése, ésos, los que fuimos antes de ser nosotros. Eras sí pero ahora suenas un poco a mí. Era sí pero ahora vengo un poco a ti. No demasiado, solamente un toque, acaso un leve rasgo familiar, pero que fuerce a todos a abarcarnos a ti y a mí cuando nos piensen solos.
2 . Hemos llegado al crepúsculo neutro donde el día y la noche se funden y se igualan. Nadie podrá olvidar este descanso. Pasa sobre mis párpados el cielo fácil a dejarme los ojos vacíos de ciudad. No pienses ahora en el tiempo de agujas, en el tiempo de pobres desesperaciones. Ahora sólo existe el anhelo desnudo, el sol que se desprende de sus nubes de llanto, tu rostro que se interna noche adentro hasta sólo ser voz y rumor de sonrisa.
3. Puedes querer el alba cuando ames. Puedes venir a reclamarte como eras. He conservado intacto tu paisaje. Lo dejaré en tus manos cuando éstas lleguen, como siempre, anunciándote. Puedes venir a reclamarte como eras. Aunque ya no seas tú. Aunque mi voz te espere sola en su azar quemando y tu dueño sea eso y mucho más. Puedes amar el alba cuando quieras. Mi soledad ha aprendido a ostentarte. Esta noche, otra noche tú estarás y volverá a gemir el tiempo giratorio y los labios dirán esta paz ahora esta paz ahora. Ahora puedes venir a reclamarte, penetrar en tus sábanas de alegre angustia, reconocer tu tibio corazón sin excusas, los cuadros persuadidos, saberte aquí. Habrá para vivir cualquier huida y el momento de la espuma y el sol que aquí permanecieron. Habrá para aprender otra piedad y el momento del sueño y el amor que aquí permanecieron. Esta noche, otra noche tú estarás, tibia estarás al alcance de mis ojos, lejos ya de la ausencia que no nos pertenece. He conservado intacto tu paisaje pero no sé hasta dónde está intacto sin ti, sin que tú le prometas horizontes de niebla, sin que tú le reclames su ventana de arena. Puedes querer el alba cuando ames. Debes venir a reclamarte como eras. Aunque ya no seas tú, aunque contigo traigas dolor y otros milagros. Aunque seas otro rostro de tu cielo hacia mí.
|
Feltételezések (Magyar)1. Ki hitte volna, hogy itt ragyog egyedül a légben, rejtőző szemed. Ki hitte volna, hogy szörnyű idők után a megújulás karnyújtásnyira lehet, szerencsém is lehet szemed sírja, te és én emlékszünk pőrén megírva, minden jót, minden rosszat, mindent, hogy végre bilincsek zúgnak csendet, hogyan hajolhatunk ugyanabba a forrásba hogyan néznek minket, hogyan lát a világ, mint a meglesett szeretőket egymás karján, ez reszkessen ki a vízből, tegyünk úgy mintha most fedeznénk föl, hogy mi volt akkor a félelem mögött. Én voltam, magamnak voltam háttal. És nem érdekelt akkor semmi más. Reméltem jön valaki, egy kérlelhetetlen, nem lehet mindig a félelem és remény közt élni, talán egy jel végül nevet ad nekünk, a közös forrásba helyezve minket mint két kiáltást, nekünk ott, ez lenne a csoda. De soha nem lesz. Te nem az vagy már, nem vagyok méltó hozzád, én aki a sorstól fetrengett fuldokolva. Igen, de már megint úgy hangzik és ismét olyan, mint egykor. Igen, így volt, de megint eljött egy szótlan szellő veled. Nem túlzott, csak egy érintést adott, talán csak egy kis baráti paskolást, de kényszerít mégis a hallgatás talán te és én, külön-külön is ezt hisszük.
2. Alkonyatkor érzések jöttek egyedül, ahogy az éjjel és nappal kéz a kézben egyesül. Nehezen feledhető ez a pillanat nekem, szemhéjadon utazott megszentelt egem, üresen kong a város zaja s utánad árad. Nem gondolom, hogy az idő téged várat, a szegénység idején a kétségbeesés maraszt. Most már csak csupasz vágy maradt, a nap elűzte a felhők kósza könnyeit, és alámerülő arcán, egy belső éjszaka dadog, mint csevely ráncai, most édes a mosolyod.
3. Érdemes lehet rád a hajnal ha szeretsz. Tudod, gyere, követellek téged, azt ami voltál, Én megtartottam s érintetlen a táj. Elvándorolnék érted én s mikor megérkezek, gazdag, híres hozományod leszek. Tudod, gyere, követelem azt ami voltál Bár ez még nem te vagy. Bár a hangom is téged szólít, lehet hirtelen az égető vágy, de a belső gazdagság az mi értékesebb. Fontos megszeretni a hajnalt s majd ami azt követi. A magány engem megtanult viselni. Ma este, és egész éjjel is velem vagy, és újra nyög egyet a forgó idő vágya, és az ajkak kimondják, hogy ez a béke, itt a béke mára. Már tudlak téged követelni, hit hatása a vidám szorongás, ismerős a szív-meleg nélküli kifogás. Igazolás igazol, tudja, hogy itt vagy, átélni bármilyen szárnyalást, de az idő halad és a nap mégis itt marad. Tanulj másféle irgalmat, mit időzít az álom és a szeretet, mégis itt marad. Ma este, és egész éjjel, veled leszek. Újra izzik bennem a szemed, a hiány az, ami ma nem a mienk. Én megőriztem, s érintetlen a táj. Nem tudom, nélküled meddig vár, nélküled átéltem ezt a vak ködöt a szélfútta homokot mely az ablakon zörög. Derűs lehet hajnalunk, ha szeretsz. Olyannak követelve amilyen voltál. Bár tudom ez nem lehet, mert hoznád újra a fájdalmat és egyéb régi rontást. Még ha majd egy másik arcod bólint, Égi öröm lesz számomra az is.
|