Traherne, Thomas: Éden (Eden Magyar nyelven)
|
Eden (Angol)A learned and a happy ignorance Divided me From all the vanity, From all the sloth, care, pain, and sorrow that advance The madness and the misery Of men. No error, no distraction I Saw soil the earth, or overcloud the sky.
I knew not that there was a serpent's sting, Whose poison shed On men, did overspread The world; nor did I dream of such a thing As sin, in which mankind lay dead. They all were brisk and living wights to me, Yea, pure and full of immortality.
Joy, pleasure, beauty, kindness, glory, love, Sleep, day, life, light, Peace, melody, my sight, My ears and heart did fill and freely move. All that I saw did me delight. The Universe was then a world of treasure, To me an universal world of pleasure.
Unwelcome penitence was then unknown, Vain costly toys, Swearing and roaring boys, Shops, markets, taverns, coaches, were unshown; So all things were that drown'd my joys: No thorns chok'd up my path, nor hid the face Of bliss and beauty, nor eclips'd the place.
Only what Adam in his first estate, Did I behold; Hard silver and dry gold As yet lay under ground; my blessed fate Was more acquainted with the old And innocent delights which he did see In his original simplicity.
Those things which first his Eden did adorn, My infancy Did crown. Simplicity Was my protection when I first was born. Mine eyes those treasures first did see Which God first made. The first effects of love My first enjoyments upon earth did prove;
And were so great, and so divine, so pure; So fair and sweet, So true; when I did meet Them here at first, they did my soul allure, And drew away my infant feet Quite from the works of men; that I might see The glorious wonders of the Deity.
|
Éden (Magyar)Bölcsen szerzett Tudatlanságomért, hogy e világ körén se Hiuság, se Restség, se Gond, se Bánat nem ért Esztelenségét s Nyomorát elkerültem. Hibát, zavart sosem láttam fénylő földemen, egemen.
Nem tudtam: a Kígyó Méregfoga belénk hatolt, s nemünk így megromolt; hogy van bűn, nem is álmodtam soha, s az Emberiség benne holt. Fürgén eleven volt minden dolog, s véltem, tiszták és halhatatlanok.
Öröm, Kéj, Szépség, Báj és Szeretet, Álom s Való, Béke, Dal: járta jó szememet, fülemet és szivemet; és így volt minden: fényhozó! Az Univerzum így volt Kincs-Világ, s Világegyetem, mit Öröm hat át.
Távol álltak tőlem Bűnbánatok; Élvek, hiúk; káromló, vad Fiúk; Boltok, Kocsmák, Hintók és Piacok: mind, min Öröm zátonyra fut. Utam sosem rontották Tövisek; Fény s Áldás jött, nem borús fellegek.
Mit Ádám a Kertben, azt láttam, azt! Ezüst, rideg, még mélyen rejtezett a száraz Arany; éreztem, maraszt sok régi kedves Élvezet: ártatlanságukkal élt valaha az Elemi Egyszerűség fia.
Mi Édenének díszeként virult, Gyerekkorom éke volt: Gyámolom az Egyszerűség; friss Szemem kigyúlt: első Kincsem láttam, tudom, Isten művét – a Szeretet Hatása volt földi Létem első Vígadása.
S oly Isteniek, oly Tiszták s Nagyok, oly édesek s igazak mind ezek az Örömek! Lelkem alig tudott betelni vélük; Emberek Művétől távolít, és visszahoz az Istenség dicső csodáihoz.
|