Ulalume (Angol)
The skies they were ashen and sober; The leaves they were crispéd and sere – The leaves they were withering and sere; It was night in the lonesome October Of my most immemorial year; It was hard by the dim lake of Auber, In the misty mid region of Weir – It was down by the dank tarn of Auber, In the ghoul-haunted woodland of Weir.
Here once, through an alley Titanic Of cypress, I roamed with my Soul – Of cypress, with Psyche, my Soul. These were days when my heart was volcanic As the scoriac rivers that roll – As the lavas that restlessly roll Their sulphurous currents down Yaanek In the ultimate climes of the pole – That groan as they roll down Mount Yaanek In the realms of the boreal pole.
Our talk had been serious and sober, But our thoughts they were palsied and sere – Our memories were treacherous and sere – For we knew not the month was October, And we marked not the night of the year – (Ah, night of all nights in the year!) We noted not the dim lake of Auber – (Though once we had journeyed down here) – Remembered not the dank tarn of Auber, Nor the ghoul-haunted woodland of Weir.
And now, as the night was senescent And star-dials pointed to morn – As the star-dials hinted of morn – At the end of our path a liquescent And nebulous lustre was born, Out of which a miraculous crescent Arose with a duplicate horn – Astarte’s bediamonded crescent Distinct with its duplicate horn.
And I said – ’She is warmer then Dian: She rolls through an ether of sighs – She revels in a region of sighs: She has seen that the tears are not dry on These cheeks, where the worm never dies, And has come past the stars of the Lion, To point us the path to the skies – To the Lethean peace of the skies – Come up, in despite of the Lion, To shine on us with her bright eyes – Come up through the lair of the Lion, With love in her luminous eyes.’
But Psyche, uplifting her finger, Said – ’Sadly this star I mistrust – Her pallor I strangely mistrust: – Oh, hasten! – oh, let us not linger! Oh, fly! – let us fly! – for we must.’ In terror she spoke, letting sink her Wings until they trailed in the dust – In agony sobbed, letting sink her Plumes till they trailed in the dust – Till they sorrowfully trailed in the dust.
I replied – ’This is nothing but dreaming: Let us on by this tremulous light! Let us bathe in this crystalline light! Its Sybillic splendour is beaming With Hope and in Beauty tonight: – See! – It flickers up the sky through the night! Ah, we safely may trust to its gleaming, And be sure it will lead us aright – We safely may trust to a gleaming That cannot but guide us aright, Since it flickers up to Heaven through the night.’
Thus I pacified Psyche and kissed her, And tempted her out of her gloom – And conquered her scruples and gloom; And we passed to the end of the vista, But were stopped by the door of a tomb – By the door of a legended tomb; And I said – ’What is written, sweet sister, On the door of this legended tomb?’ She replied – ’Ulalume – Ulalume – ’This the vault of thy lost Ulalume!’
Then my heart it grew ashen and sober As the leaves that were crispéd and sere – As the leaves that were withering and sere; And I cried – ’It was surely October On this very night of last year That I journeyed – I journeyed down here – That I brought a dread burden down here! On this night of all nights in the year, Ah, what demon has tempted me here? Well I know, now, this dim lake of Auber – This misty mid region of Weir – Well I know, now, this dank tarn of Auber, – This ghoul-haunted woodland of Weir.’ Kiadó | Budapest, Magvető Kiadó |
Az idézet forrása | Szerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 188, 190, 192, 194. p. |
|
Ulalume (Magyar)
Az ég hamufellege kóbor a lombot elaszta a hév a gallyat elölte a hév a hó a magányos október az év egy emléktelen év a vidék tava vadködü Auber és réve a Weir-tövi rév: éjfedte a vadködü Auber, rémjárta a Weir-tövi rév.
Itt rég a titáni fasorban lelkemmel, a ciprus alatt Psychével a ciprus alatt bolyongtam a vulkáni korban, mikor szivem árja szaladt, mint nyugtalan láva szaladt Yaanek-hegyi lávasodorban, mely távoli sarkra halad, mely zúg, mig a lávasodorban az északi sarkra halad.
Szavunk szomorú vala; kóbor lelkünket elaszta a hév szivünket elölte a hév: nem tudtuk, a hó hogy október s nem tudtuk, az éj hogy az év legéjjelebb éjjele (ah ez az év) nem láttuk elült tavad, Auber, (noha vitt már rajtad a rév) feledtük elült tavad, Auber és rémeid, Weir-tövi rév.
S mig az égen a lángok oszoltak s hunyt sorban az éj szeme le, szállt sorban az ég tüze le: ime tünt végén a fasornak nagy fény ködös égi jele, amelyből egy nagy csodaholdnak két gyönyörü szarva kele. Astarte jelének, a holdnak gyémántszinü szarva kele.
S szóltam: „Kegyesebb ez a holdnál száll egy sohaj-étheren át, repűl csupa sóhajon át. Látja, hogy ez arcon a gond jár, szú-rágta szivembe belát; jön a Leo-csillagu pontnál mutatni a béke honát jön e vészes mennyei pontnál, fényes-szemü égi barát az Oroszlán-csillagu pontnál, nyájas, csodafényü barát.”
De Psyche nyög, ujjat emelve: „Jaj, e fényben nem bizom én, se-szinében nem bizom én. Ne maradj itt, fuss tovakelve! fuss, mert utolér ez a fény.” Szólt félve; lehulla seperve szép szárnya az út fövenyén nyöge fojtva; lehulla seperve disz-tolla az út fövenyén, szomorúan rut fövenyén.
Feleltem: „Eh babonasejtés! menjünk csak e csillag után menjünk üde fénye után. Sybillai súgarat ejt és a remény s báj fénye. Vidám. Lásd, rezgve az égbe fut ám. Hihetsz neki; cselt sohse rejt és jó helyre vihet ki csupán: mert rezgve az égbe fut ám!”
Így szólva Psychét megöleltem csitítva szivében a bún, könnyítve a gyáva borún. S amint tovavittem a kertben, megakadtam egy kriptakapún, ős íratu kriptakapún. S szólék: „Mi van írva, ó lelkem, e legendás kriptakapún?” S felelé: „Ulalume, – Ulalume – Itt nyugszik a holt Ulalume.”
S szivem ekkor lőn mint a hév, kóbor levél ha eloszla a hév, mint lomb, ha elölte a hév. S szólék: „Bizonyosan október vala s ép ez az éj, gonosz év, mikor erre vitt ez a rév. De mi csalt ide, éppen az év ezen éjjelén? (Ah, ez az év!) Már látom; e láp ködös Auber és réve a Weir-tövi rév. Jól látom, a vérködü Auber s vad, rémteli Weir-tövi rév.”
Ulalume A név etimológiája bizonytalan, bár angol kiejtése az Eulálie-ra emlékeztet. Egy másik feltevés szerint Poe a latin ululare (siratni) szóból kovácsolta. Auber - Weir Valószínű, hogy Poe a zeneszerző Auber-re céloz, nem helynévre; ahogy a Weir szó is egy tájképfestő neve, említésével az eredetiben képeinek hangulatára utal. Psyché A lélek megszemélyesítője a görög mitológiában. Eros kedvese és hitvese; mint az élet lehellete, mely a meghalónak ajkain kirepül, az ember erőtlen képmása, árnya, mely az alvilágban öntudat nélküli életet folytat. Yaanek-hegy Az angol szövegben nyilvánvalóan a déli-sarki Frebus vulkánt jelenti; eddig még nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, hogy Poe miért találta ki ezt az elnevezést. Legéjjelebb éjjel - az évben az éj Mindenszentek előestéje, azaz október 31. éjszakája, amikor a halottak hatalmat nyernek. Astarte Az eredetiben itt is inkább a Vénuszt jelenti, nem a holdat (Poe nem is említi a hold szót). (Astarte a föniciaiak nőistensége, Baal felesége, kinek tisztelete a filiszteusok közvetítése révén Izraelbe is eljutott. Salamon király Jeruzsálemben szentélyt állított neki. Babilonban Istar néven a háború istennőjeként tisztelték, a többi keleti népek a Hold vagy a Vénusz csillagistennőjének, a szerelem istennőjének tartották; kultusza érzéki, templomai a vallásos prostitució szinhelyei voltak.) Leo-csillag - csillag-oroszlán Az asztrológia szerint a Vénusz az Oroszlán jegyében heves vágyat vagy szerelmi bánatot jelent.
Az idézet forrása | http://www.folioklub.hu |
|