Murray, Les A.: The Megaethon: 1850, 1906-29
The Megaethon: 1850, 1906-29 (Angol)Farmer Cleve, gent., of the Hunter Valley has ordained that his large Sydney-built steam engine shall be walked home under its own power, on iron shoes serially laid beneath its wheels. Making four miles a day, it's no fizzer. He has christened it the Megaethon, Greek for the Ruddy Big Fiery Thing.
On black iron plates that lean down and flatten successively, imprinting rectangular billets of progression it advances on the Hawkesbury district hissing, clanking stoked by freed men. People run from oat-field and wash-house, from pot-house and cockpit to gape at its shackled gait, its belt-drive pulsation:
'Look, Mother, it walks on its kneels!' 'Aye, it's praying its way to Woman's Ferry, coughing black smoke out of its steeple!' Sparks canter by it, cracking whips. Small native children scream Buggy-buggy!' and the iron gangs straighten from their and triangular thoughts to watch another mighty value approach along their spadework.
In that last, dissolving convict year what passes their wedged grins is a harbinger not merely of words like humdinger, but of stumpjump ploughs, metal ores made float, ice plants. keel wings, a widening vote, the world's harvesters, the utility truck, rotary engines pipemoulds lawnmowers - this motor the slaves watch strikes a ringing New World note.
As, tilting, stayed with ropes and pulleys, the Megaethon descends a plateau edge, casting shoes, crushing sandstone, only the poorer though, watching from dry bush in that chain-tugging year, last before the gold know that here is a centre of the world and that one who can rattle the inverted cosmos is stamping to her stamping in ground.
Not guided by such truth, the Megaethon veers towards rum-and-opium stops, waits, cooling, beside a slab bordello and leans at last in upland swamp, flat-footed, becoming salvage, freight for ribald bullockies. Its polygonal rhythms will engender no balladry; it won't break the trench-lines at Vicksburg.
The engine goes home to make chaff and the idea of the Megaethon must travel underground. Stockmen gallop above it. It travels underground. Secret ballots and boxkites are invented, unions form, national purposes gather above it. It travels underground; for fifty years it travels underground
losing its first name. It surfaces in Melbourne at last, in the mind of one Frank Bettrill, who calls his viteel of three sliding plates the Pedrail or Dreadnaught wheel for travelling across country in all conditions, where roads may be absent.' In all but name, the Megaethon
is abroad again, now clearíng country, now ploughing the new farms. Its jointed wheel-plates go to war on artillery lashing back the Ottoman Empire from Suez to Damascus. The monster guns of Flanders advance and recoil on many-slatted wheels. Tanks grind by them, collateral descendants of the Megaethon
which itself remains in innocent rebirth in its own hemisphere. Its largest example, Big Lizzie spends the mid-war years crossing Victoria and following the Murray through Gunbower, Mystic Park and Day Trap to Mildura. From its cab eighteen feet above ground crews wave to the river paddlesteamers:
'Gutter sailors! Our ship don't need water!' Submarine in the mallee forests Big Lizzie leaves a shattered wake; she wades marsh, crosses grass fires' negative landscape: black ground, bleached rattling trees; her slamming gait shuts the earth down but her following ploughs reopen it in long rising loaves. Soldiers follow her
and turn into farmers sewing full wheat bags with a large darning needle. Giant workhorse born between the ages of plodding feet and highway speeds it takes lorries a decade to catch and relegate Lizzie's oil-engines shuffle. The Megaethon thus re-enters quaintness at two miles an hour, having,
though ponderous, only lightly existed (twice so far) and never directly shed blood. And there, repaired with wire from strict fences, it still walks the trackless, slow as workaday, available for metaphor, laying down and picking up the squeezed-fragrant iron suit-cards of its patience, crews making mugs of tea from its boiler.
|
A Megaethon: 1850, 1906-29 (Magyar)Cleve, a Hunter-völgyi farmer úgy rendelkezett, hogy a Sydneyben készült hatalmas gőzgépe magától menjen el hozzá, a kerekek alá helyezett vaspapucsain. Napi négy mérföldet tesz meg, nem nagy durranás. Megaethonnak keresztelte, ami görögül annyit tesz: Nagy Rozsdás Tűzokádó Akármi.
Fekete vaslapokon közeleg a szörny Hawkesbury járáson át, a vaslapok megdőlnek, majd lelapulnak és négyszögletű nyomot hagynak, kazánját felszabadított fegyencek fűtik. Az emberek kiszaladnak a vetésből, a mosóházból, a kocsmából és a baromfiudvarból, hogy megbámulják csörgő járását, szíjhajtásos lüktetését.
„Nézd, mama, térden csúszik!" „Úgy igaz, imádkozva tart a Bölcs Kompja felé, és fekete füstöt köhög kifelé a tornyából!" Szikrák vágtáznak körülötte ostorcsattogással. A bennszülött gyerekek azt visítják: „Koci! Koci!" Az útépítő fegyencek is felpillantanak szomorú, háromszögű gondolataikból, hogy lássák az újabb kincset, mi munkájuk nyomán halad.
A fegyenctelepek utolsó, távolba vesző éve ez, - számukra csupán savanyú grimasz - nemcsak olyan szavak előhírnöke, mint az „oltári", de a fatörzset kikerülő ekéé, a lebegő fémérceké, a jégtelepeké, a hajógerinceké, az általános választójogé, a világ aratóié, a teherautóé, a négyütemű motoré, a mintáravágó fűnyíróé - mind az Új Világot hirdeti, miként a Megaethon, amit a rabok bámulnak.
Amint a gépszörny megdőlve, kötelekkel és csigákkal rögzítve, papucsait elhagyva, sziklaköveket zúzva, egy fennsíkról leereszkedik, csak a száraz bozótból leselkedő nincstelenek tudják, ama aranyláz előtti utolsó, rabigás esztendőben, hogy itt van a világ közepe, és aki megcsörgetni képes a tövestől kifordult mindenséget, az a saját földjén hagy nyomot.
A Megaethont nem vezeti ilyen igazság: rum- és ópiumbarlangok felé kanyarog, deszkabordély mellett hűti le magát, papucsai elkopnak, s végül egy felföldi mocsárba dől, ócskavas válik belőle, marhahajcsárok otromba vicceinek tárgya. Sokszögű ritmusa nem ihlet balladára, s Vicksburgnál nem tör át lövészárkokat.
Motorja hazatér, jó lesz a cséplőgépbe, és a Megaethon álma a föld alá merül. Nagybirtokosok lovagolnak fölötte. Hosszú időre a föld alá merül. Feltalálják a titkos szavazást és a repülőgépet, szakszervezetek alakulnak, nemzeti célok nőnek fölötte. A föld alá merül; ötven évre a föld alá merül,
közben elveszíti a nevét. Végül Melbourne-ben bukkan fel, egy bizonyos Frank Bettrill agyában, aki három ferde lappal körbefogott kerekét Lépkedőgépnek vagy Mindenjáró keréknek hívja, „lehet vele utazni bármilyen vidéken, utak nélkül is." Új névvel tehát, de a régi külsővel
és külföldön ismét a felszínre jött a Megaethon, amely hol terepet rendez, hol új farmokat szánt fel. Egymáshoz illesztett keréklapjai a gyalogsággal harcolnak az oszmán birodalom elleni háborúban, Szueztől Damaszkuszig. Flandria fegyver- monstrumai küllős kerekeken vonulnak előre, hátra. Tankok morzsolják őket, a Megaethon unokatestvérei,
de ő maga, régi féltekéjén újjászületve, mégis ártatlan marad. Legnagyobb példánya, Big Lizzie . a két háború közti időt azzal tölti, hogy átszeli Victoriát, és követi a Murrayt Ágyúlugason, Varázsos Parkon és Csapdafalván át Mildurába. Legénysége a tizennyolc láb magas kabinból integet a folyami tutajosoknak:
„Mutyi tengerészek! A mi hajónkhoz nem kell víz! A gumifaerdők tengeralattjárójaként Big Lizzie nyomát összetört fák jelzik; mocsáron kel át, és mezőtűztől kiforgatott tájon: fekete föld és zörgő, fehérlő fatörzsek közt; csattanó léptei bezárják a földet, hogy aztán az ekék ismét feltörjék, és nyomukon hosszú búzaszálak nőjenek. Katonák követik,
akikből farmerek lesznek, és teli gabonazsákokat varrnak stoppolótűvel. A gyaloglás és versenyautók közti korban született óriás igásló olajmotor-hajtású csoszogását csak egy évtized múlva hagyják le a teherautók. A Megaethon, négy kilométeres sebességével így kerül vissza a furcsaságok közé;
lomha, nagy testével épphogy létezett (eddig összesen kétszer), és közvetlenül sohasem ontott vért. És a kerítések drótjával összetákolt gép - metaforának igazán alkalmas - még mindig járja az úttalan utakat, a mindennapok lassúságával, lefektetve és fölemelve türelme vaslapocskáit, mialatt a munkások teavizet engednek maguknak a tartályából.
|