Enyém volt ez a nap s a tied: megosztozkodtunk rajta.
Ki szenved az arany kárpit mögött, ki hal meg?
Egy asszony szikkadt mellét verve üvöltött: „Bitangok,
elvették gyermekeimet, lemészárolták őket, ti öltétek meg őket,
s néztétek a jánosbogarakat, este,
különös arccal, vak meditációba merülve."
Zöld fényt vet egy fa a vérszennyezte kézre.
Egy harcos bóbiskolt, markolva a lándzsát, mely beragyogta oldalát.
Miénk volt ez a nap, nem láttunk semmit az arany hímzésen át.
Később megjöttek a hírnökök, lihegve, rongyosan,
érthetetlen szavakat dadogva.
Húsz nap, húsz éjjel a meddő földön, hol tüske terem csak,
húsz nap, húsz éjjel érezni a lovak véres oldalát,
s egy percre meg nem állni esővizet inni.
Azt mondtad, hogy pihenjenek, később beszéljenek csak, elvakított az erős fény.
Kiadták lelküket, mondván: „Nincs már időnk." S megérintették a sugarakat.
Feledted, hogy soha senki sem pihen.
Egy asszony vonította: „Bitangok" mint éjjel a kutya.
Valaha olyan szép lehetett, mint te,
a szája üde volt, eleven erek a bőre alatt
és szerelem.
Miénk volt az a nap s te megtartottad mind magadnak, követni nem akartál.
Az aranykárpit mögött tudtam meg mindezeket.
Nincs már időnk. Igazuk volt a hírnököknek.