Oly sok dolog vonult át már szemünk előtt
hogy már semmit sem látnak, csak ami előttük
vagy mögöttük lesz emlékké, mint fehér vitorla egy éjszakától körülkerítve
hol nekünk idegenek a látványok, idegenebbek mint te,
elhaladnak és elenyésznek egy borsfa moccanatlan lombján;
mert mi oly jól ismertük sorsunkat
széttört kövek közt vándorolva három vagy hatezer éve
kerestük összeomlott épületekben, ami lehetett volna otthonunk
emlékezni próbálva időpontokra és dicső tettekre:
képesek vagyunk?
összekötve és szétszóródva létezünk
harcolva, ahogy mondják, nem létező nehézségekben
elveszve, majd ismét utat találva csupa vak seregnek
mocsárba süllyedni és Marathon tavába,
képesek vagyunk meghalni ahogy kellene?