Láttam tegnap az ablakon át, amint
az ajtóban megállt - hét óra körül
járt az idő s egy asszony volt vele.
Ilyen lehetett Elpénór, épp mielőtt leesett,
s kitörte nyakát. Emez nem volt berúgva.
Szaporán beszélt, de a nő szórakozottan
a gramofon felé nézegetett.
Megszólalt néha, hogy mondjon valamit,
aztán megint a tűzhelyre figyelt türelmetlenül,
mint egy macska, oda, hol sült a hal.
A férfi suttogott, ajkán kialudt a cigarettavég:
- Hallgass csak ide. A holdban
hajlonganak néha a szobrok, mint a nád,
a víz élő gyümölcsei közt - a szobrok.
Es akkor virág bomlik ki a lángból, friss oleánder
a lángból, mely embert hamvaszt el, akarom
mondani.
- „Ez csak a fény ... az éjszaka árnyai ..."
- Lehet, hogy az éj, mely kinyílt, kék gránátalma,
sötét mell s csillagokat zúdított rád,
elvágta az időt.
És mégis a szobrok
hajlonganak néha, s aztán kettészelik a vágyat,
mint őszibarackot: és csókká
izzik a láng a tagokon és lihegéssé
s aztán friss falevél, mint a szél, elsöpör innen:
hajlonganak: könnyűekké válnak, emberi súllyal.
Ezt nem lehet elfelejteni többé.
- Múzeumban vannak a szobrok.
- Nem, rád vadásznak - nem látod?
egykori arcukkal,
mit te most nem ismersz
de tudod mégis.
Mint amikor
késő ifjúkorodban szeretsz
egy nőt, aki szép még, s félsz szakadatlan
valahányszor öleled délben meztelenül,
félsz az emléktől, mely ölelésedben felébred:
félsz, hogy csókod árulkodva
a többi feledésbe merült ágyat felidézi,
melyek mint árnyak tűnhetnek eléd,
olyan könnyen, olyan könnyen feltámaszthatnak újra
képek a tükörben - testek, melyek valaha voltak:
félsz gyönyörüktől.
Mint amikor
hazatérsz idegenből s véletlenül felnyitod
egy rég elfelejtett öreg láda fedelét:
s ott látod rongyokban a ruhákat, melyeket rég
hordtál az öröm óráiban, ünnepeken,
mik fulladoztak a fénytől, a visszavert
sugaraktól, mik rég kialudtak
és már csak egy fiatal arc
hiányának illata száll. Csakugyan nem azok
vannak széttörve, te magad vagy a roncs:
téged üldöznek különös szűzességgel
otthon, az irodában és a nagyok
fogadásain, az álom be nem vallott szorongásaiban:
a megtörténtekről beszélnek ők, s azt kívánod, bárcsak
soha meg ne történtek volna ezek, vagy csak
holtod után s nehéz dolog ez, mert...
- „Múzeumban vannak a szobrok.
Jó éjszakát.
- ...mert a szobrok nem roncsalakok,
legfeljebb mi magunk. A szobrok meghajolnak
könnyedén...
Jó éjszakát."
Ezután elváltak. A férfi nekivágott
a meredek hegyi útnak, mely felvisz a Göncölig,
az asszony tűnődve lépkedett a fényben úszó parton,
hol a hullám rádióbőgésbe fullad
a rádió hangja:
„A szélben vitorlák dagadnak,
Eszedbe vésd, tartsd meg magadnak.
Fenyőillat és nyugalom
enyhítik a sebet, tudom,
mit a matróz hagyott itt, és odébbállt,
mert rá barázdabillegető, tőkehal és seregély várt.
Asszony, kit már senki sem szeret,
hallgasd: temetik a szelet.
Üregesen kong az aranyhordó, -
a nap rongyokban, színe bordó
egy nő nyakában, aki szép még,
köhög, és el van veszve végképp:
tűnődve gondol letűnt nyarára,
mely aranyat hint ágyékra, vállra.
Asszony, ki fényt már sehol se lát,
vak koldus dalol - hallgasd dalát.
Sötétedik. A zsalut csukd be hát,
a tegnapi nádból faragj furulyát,
ajtót ne nyiss, kopogjon bárki:
szólni úgysem tud, csak kiabálni.
Tépj cikláment, s lelsz tűlevelet, kínt,
homoki liliomot és tengeri kökörcsint:
Asszony, kit elhagyott az ész,
temetnek, nézd, meghalt a víz ...
- Athén. A helyzet rohamosan romlik,
nyugtalanító hírekkel már torkig
a közvélemény. A miniszter úr
nyilatkozik: Az idő sürget, Józanul...
Tépj cikláment... tűlevelet ...
homoki liliomot... tűlevelet ...
asszony...
...áradat ez: nem áll meg élő.
A háború... "
LÉLEKCSERÉLŐ.