Ἡ ἀσάλευτη ζωή (Görög)
Καὶ τ᾿ ἄγαλμα ἀγωνίστηκα γιὰ τὸ ναὸ νὰ πλάσω
στὴν πέτρα τὴ δική μου ἀπάνω,
καὶ νὰ τὸ στήσω ὁλόγυμνο, καὶ νὰ περάσω,
καὶ νὰ περάσω, δίχως νὰ πεθάνω.
καὶ τό ῾πλασα. Κ᾿ οἱ ἄνθρωποι, στενοὶ προσκυνητάδες
στὰ ξόανα τ᾿ ἄπλαστα μπροστὰ καὶ τὰ κακοντυμένα,
θυμοῦ γρικῆσαν τίναγμα καὶ φόβου ἀνατριχάδες,
κ᾿ εἴδανε σὰν ἀντίμαχους καὶ τ᾿ ἄγαλμα κ᾿ ἐμένα.
Καὶ τ᾿ ἄγαλμα στὰ κύμβαλα, κ᾿ ἐμὲ στὴν ἐξορία.
Καὶ πρὸς τὰ ξένα τράβηξα τὸ γοργοπέρασμά μου
καὶ πρὶν τραβήξω, πρόσφερα παράξενη θυσία
ἔσκαψα λάκκο, κ᾿ ἔθαψα στὸ λάκκο τ᾿ ἄγαλμά μου.
Καὶ τοῦ ψιθύρησα: «Ἄφαντο βυθίσου αὐτοῦ καὶ ζῆσε
μὲ τὰ βαθιὰ ριζώματα καὶ μὲ τ᾿ ἀρχαῖα συντρίμμια,
ὅσο ποὺ νἄρθ᾿ ἡ ὥρα σου, ἀθάνατ᾿ ἄνθος εἶσαι,
ναὸς νὰ ντύση καρτερεῖ τὴ θεία δική σου γύμνια!»
Καὶ μ᾿ ἕνα στόμα διάπλατο, καὶ μὲ φωνὴ προφήτη,
μίλησ᾿ ὁ λάκκος: «Ναὸς κανείς, βάθρο οὔτε, φῶς, τοῦ κάκου.
Γιὰ δῶ, γιὰ κεῖ, γιὰ πουθενὰ τὸ ἄνθος σου, ὦ τεχνίτη!
Κάλλιο γιὰ πάντα νὰ χαθῆ μέσ᾿ στ᾿ ἄψαχτα ἑνὸς λάκκου.
Ποτὲ μὴν ἔρθ᾿ ἡ ὥρα του! Κι ἂν ἔρθη κι ἂν προβάλη,
μεστὸς θὰ λάμπη καὶ ὁ ναὸς ἀπὸ λαὸ ἀγαλμάτων,
τ᾿ ἀγάλματα ἀψεγάδιαστα, κ᾿ οἱ πλάστες τρισμεγάλοι
γύρνα ξανά, βρυκόλακα, στὴ νύχτα τῶν μνημάτων!
Τὸ σήμερα εἴτανε νωρίς, τ᾿ αὔριο ἀργὰ θὰ εἶναι,
δὲ θὰ σοῦ στρέξη τ᾿ ὄνειρο, δὲ θάρθ᾿ ἡ αὐγὴ ποὺ θέλεις,
μὲ τὸν καημὸ τ᾿ ἀθανάτου ποὺ δὲν τὸ φτάνεις, μεῖνε,
κυνηγητὴς τοῦ σύγγνεφου, τοῦ ἴσκιου Πραξιτέλης.
Τὰ τωρινὰ καὶ τ᾿ αὐριανά, βρόχοι καὶ πέλαγα, ὅλα
σύνεργα τοῦ πνιγμοῦ γιὰ σὲ καὶ ὁράματα τῆς πλάνης
μακρότερη ἀπ᾿ τὴ δόξα σου καὶ μία τοῦ κήπου βιόλα
καὶ θὰ περάσης, μάθε το, καὶ θὰ πεθάνης!»
Κ᾿ ἐγὼ ἀποκρίθηκα: «Ἂς περάσω κι ἂς πεθάνω!
Πλάστης κ᾿ ἐγὼ μ᾿ ὅλο τὸ νοῦ καὶ μ᾿ ὅλη τὴν καρδιά μου
λάκκος κι ἂς φάῃ τὸ πλάσμα μου, ἀπὸ τ᾿ ἀθάνατα ὅλα
μπορεῖ ν᾿ ἀξίζει πιὸ πολὺ τὸ γοργοπέρασμά μου». Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://users.uoa.gr |
|
Mozdulatlan élet (Magyar)
És küzdöttem, hogy a szobrot a templomnak kivéssem,
s hogy magasba, a szikla tetejére
állítsam meztelen, s aztán elmenjek szépen,
elmenjek úgy, hogy sohase enyészve.
És kivéstem. S az emberek, kik sok formátlan bálvány,
dísztelen báb előtt hajbókoltak rajongva,
égnek meredt hajjal, dühtől reszketve, árván,
mint ádáz ellenségre, úgy néztek rám s a szoborra.
Szemétdomb várt szobromra, s rám számüzetés magánya,
s mentettem oly gyorsan muló életem messzi földre,
nekiindultam, különös áldozatra elszánva:
gödröt ástam, és a szobrot temettem a gödörbe.
És szóltam: „Láthatatlanul merülj alá a rögbe,
mély gyökeret eressz, amint ókori romok élnek,
míg üt majd órád: nem muló virágként tündökölsz te,
egy templom leple várja már égi mezítlenséged."
S tündöklő szó fakadt, amint a gödör közbevágott
prófétaként: „Mit ér a fény, a templom? Mindhiába.
Sem itt, sem ott nem lel helyet, mester, a te virágod,
gödör mélyén porladni jobb, emberszem sose lássa.
Sose üssön órája már! S ha üt, ha látják mások,
a templomban ragyogni fog a szobor-népek árja,
tökéletes remekmű mind, s költőik óriások
eredj vissza, kisértet, vár az árnyak éjszakája.
Korai volt a Ma neked, s késő lesz már a Holnap,
álmod nem teljesül, nem jön hajnal, szived reménye,
meg nem fogyatkozik nagy éje bánatodnak,
légvárak épitője, te, árnyak Praxitelésze.
Mind, mi mai, s mi holnapi, minden hegylánc és tenger,
szivet szorító álmaid, mind, mind csak tévedések,
dicsőségednél több egy kis ibolyaszál a kertben,
mulandóság a sorsod, el kell bizony enyészned."
S én így feleltem: »Hadd múljak el, hadd enyésszek,
s szivem szép műve is a néma sirba szálljon,
nyelje be a gödör, ám mindennél, mi halhatatlan,
tán drágább lesz, hiszem, gyorsan muló futásom."
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | Sz. K. |
|