Végigtekint a síkon, ahol még ő gazdálkodik
búzával, állatokkal és gyümölcshozó
fákkal. És távolabb az ősi ház,
tele drága ruhákkal, edénnyel és ezüsttel.
Most elveszik tőle - Úr Krisztus! -, most majd elveszik.
Tán Kantakuszénosz majd megkönyörül rajta,
ha fogja magát és lábához borul? Azt mondják, szelíd,
nagyon szelíd. De akik vele vannak? De a hadsereg?
Vagy boruljon Iréné asszony elé, neki zokogjon?
Bolond! Anna pártjával a levet összeszűrni -
az a!... -, bár felfordult volna, mielőtt a menyasszonyi koszorút
átvette Kir Andronikosztól! Láttunk-e valami üdvöset
valaha Annától? Olyat, ami segít nekünk?
De hogy a frankok se tisztelik többé!
Nevetségesek a tervei, buták a cselszövései.
Míg ők a világot Konstantinápoly felől rémítették,
szétmorzsolta őket Kantakuszénosz, Kir Ioannész szétmorzsolta őket.
Mikor az ő célja meg az volt, hogy kitérjen
Kir Ioannész elől. És meg is tette volna. És most szerencsés lehetne,
és nagyúr még mindig, biztonságban, erőben,
ha rá nem beszéli a püspök az utolsó pillanatban
azzal a fölszentelt tolakodással,
ahogy az alfától az ómegáig téves „igazságokat" szaval,
és ígéreteivel és ostobaságaival.
Andronikosz Paleologosz császár halála után (1341) Ioannész Kantakuszénosz lett Bizánc kormányzója. Andronikosz özvegye és kiskorú gyermekeinek anyja, Savoyai Anna összeütközött vele. A polgárháborúban Kantakuszénosz győzött, es 1347-ben császárrá koronázták.