Ajkadon a tengeri vihar íze - De hol kóborolsz
egész nap? A sziklák és a tenger közt milyen kemény bolyongás!
Sashordozó szél lemeztelenítette a dombokat,
lemeztelenítette a vágyadat egész a csontig,
pupillád kitágul, mint aki rémeket lát,
jeges szél borzolja fel emlékezeted.
Hol a szelíd szeptemberi domb kékjében elmerülve
s lila árnyat vetett az odu, hova rozmaringcsokrokat vittek a lányok.
De hol bolyongtál
egész éjjel? Kő és tenger közt milyen könyörtelen bolyongás!
Mondtam neked, hogy számold meg
a meztelen vízben a fénylő napokat
és hanyatt fekve örülj a dolgok hajnalának,
vagy járd be megint könnyű léptekkel a sárga mezőket,
melleden háromlevelű fény, ó, te, ének hősnője!
Ajkadon a tengeri vihar íze
és piros ruha rajtad mint a vér,
mélyen a nyár aranyában
és jácintok illata testeden... De hol bolyongtál
leereszkedve a tengerekig, a nádas öblökig?
Ott hideg tengeri fű nőtt a homályban,
de még mélyebben: emberi érzés, mely vérzett,
és meghökkenve nyitottad ki kezed, a nevét mondtad -
innen felfele mentél fürgén, egész addig, hol a mélységek átragyognak:
ott ringott a mélységek ölében a te csillagod.
Hallgasd: a szó a végső dolgok értelme
és az idő az ember szenvedélyes szobrásza
és a nap fölötte fut a remény vadjaként,
és te elszántan szorítod szerelmedet magadhoz,
mert a tengeri vihar hagyta ízét az ajkadon.
Nem vagy te arra való, te, aki kék vagy a csontodig,
hogy tervezz más nyarakat:
kedvedért a folyók megváltoztatják folyásukat,
kézen fogva odavisznek anyjukhoz,
hogy csókkal árassz el mindig más és más cseresznyefákat
vagy lovagolhass az északi széllel.
Odaszegezve a sziklához, tegnap és holnap nélkül
a sziklák veszélyei közt, míg fésül a vihar:
elbúcsúztatod végleg titkodat.