Klopstock, Friedrich Gottlieb: Sarjadó erdőm (Mein Wäldchen Magyar nyelven)
|
Mein Wäldchen (Német)Eure Beschattung kühlt schon lang, des lieben Wäldchens Eichen, ich habe nicht die Wurzel Dieser hohen Wipfel gesenkt, ihr wuchset Früher als ich, seid
Jünglinge gleichwohl noch, erhebet höher Einst die Häupter und streckt wenn sich der Tag neigt, Längre Schatten. Grünet denn, überlebt; ich Neid, euch nicht, Eichen!
Will mit Gespielen euch, mit Tränenweiden, Rings umpflanzen, daß einst, wenn nun die Sonne Sinkt, in eurer Kühle, durchhaucht von Abend- Lüften, ihr Laub sich
Leise bewege, dann der Liebling sage Zu dem Mädchen: »Sie weint ja nicht, sie säuselt, Lallt Musik; wie fabelte von der schönen Weide der Vorfahr!«
Wenn von dem Sturm nicht mehr die Eich' hier rauschet, Keine Lispel mehr wehn von dieser Weide: Dann sind Lieder noch, die vom Herzen kamen, Gingen zu Herzen.
|
Sarjadó erdőm (Magyar)Árnyékod már rég üdít, ó, te kedves tölgyerdő. E nagy fatetők tövét nem én rejtettem földbe, ti mind korábban nőttetek itt, mint
én, s még ifjak vagytok, a csúcsotok mind feljebb száll, és árnyatok egyre hosszabb alkonytájt; nálam, tölgyes, ha tovább élsz: én nem irígylem.
Fáidhoz bús fűzeket ültetek hű társakúl, hogy majd ha a nap lebukkan, hűsötökben, hol szagos esti szellők lengnek, a lombjuk
lágyan rezdüljön, míg a kedveséhez szól a férfi: „Nem sír a fűz: susog, zeng. Csillogott szemük, ha meséltek a szép fűzről az ősök."
Majd ha már nem zúg viharokban a tölgy, suttogás se zizzen a bús füzekről: zendül még dallam, mely a szívből indul, szívbe osonva.
|