Én vagyok a Bölcs Boldizsár.
Rég jártunk hármasan.
Ma másképp van, mint hajdanán:
járunk magányosan.
Gáspár nem hitte el soha
óvó intésemet.
Kifosztották: hát ostoba
pénzének vége lett.
Amit viszont Menyhért hozott,
volt már afféle itt:
kárából megokosodott,
szép csöndben mégpedig.
Gáspár szégyenkezett nagyon,
Szerecsen Menyhért szót se szólt,
s a csillag is elbújt, bizony,
lábunk sötétségben botolt.
Most az erősé az arany.
Hol a megváltó szeretet?
A tömjén gőg markába van.
A jó szerénység hova lett?
Túl késő már e zaklató
panasz: bocsássák meg nekem.
Megkeserült - nyilvánvaló -
a mirhától szám és szivem.
Keressük mind a gyermeket,
s más-más ajtókon zörgetünk:
de, mi útközben elveszett,
vajon még rálelünk?