Borchert, Wolfgang: MOABIT 1944

Die Wanzen lassen uns nicht schlafen.

Man denkt die ganze Nacht an Frauen,

die wir wohl irgendwo mal trafen.

Von den smaragdäugigen und blauen,

den schlanken und den zärtlichen

haben wir die ganze Nacht gequasselt.

Wir Hungrigen. Wir Bärtlichen.

Im ersten Morgengrauen

ist eine Ente laut vorbeigerasselt

zum nächsten Binnenmeer -

Mensch, wenn man sone Ente wär!

Nem hagy aludni a poloska.

Éjjel a fejből nők nem tűnnek,

kikkel összejöttünk bolyongva.

Voltak smaragdzöld és kék szeműek,

karcsúak és törődősek,

egész éjjel róluk szövegeltünk.

Mi éhesek. Mi szőrösek.

Az éjjel épphogy szűnt meg,

kacsa szárnya csörtetett el felettünk,

beltengerhez tartó -

Kacsának lenni volna jó!

*Borchert Oroszországban másodfokú fagysérüléseket szenvedett mindkét lábán, bal keze középső ujját egy, a saját fegyveréből származó, lőtt seb miatt amputálni kellett. Felmerült az öncsonkítás gyanúja. Később még sárgaság és lázas fertőzés is fellépett, már Jénába visszatérve frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Ezután azonban egy Goebbels-paródiája miatt „véderő bomlasztása“ vádjával Moabitba (Berlin) került, vizsgálati fogságba. Ez a vers erre az időszakára emlékezik. (T.F.)