Rode, Helge: Apám (Min Fader Magyar nyelven)
|
Min Fader (Dán)Nu er jeg ældre end min Fader var, da han gik bort fra denne Jord saa tidligt, min milde Fader med den klare Pande fjern er han nu! - Ak fjern:
Jeg mindes, da jeg gik som lille Dreng med ham ved Haanden over Ordrup Bakke. Han viste mig den store Vinterhimmel, som hvælvede sig over Jordens Sne og over Skovens mørke rene Bryn. Han viste mig de høje klare stjerner Karlsvognens spinkle Guldværk. Store Bjørn og hist Syvstjernens funklende Juveler og Venus stor og straalende af Mildhed og Mælkevejens perlestukne Slør. Han viste mig den tætbeskrevne Himmel, hvor tusinde ufattelige Skrifttegn i herlig Glans, i Højhed, Stilhed, Vælde betød det uudsigelige Navn.
Ak denne Aften var vi begge Børn alvorlige og fromme, Haand i Haand. Han høj og vis, klædt i sin lange Kappe og jeg en Pusling kun saa stor som saa. Vergil og Dante da de atter gensaa de skønne Ting, som Himmelhvælvet bærer var ikke mere alvorsfuldt tilmode end han og jeg.
Og ofte mindes jeg da han var vred og da jeg skjalv for lynet i hans Øjne, min milde Fader med den klare Pande. Jeg ønskede mig tidt, at denne Vrede var bleven meget længere i min Nærhed og havde fulgt mig langt paa Vej i Livet.
Nu er jeg ældre end min Fader blev. En ungdom risler nu som Kilder om mig. Hvis det forundes mig at leve længe, da skal jeg engang staa med hvide Haar, Ansigt til Ansigt med min unge Fader.
Da vil han sikkert smile ad sin Dreng og spørge: Helge, hvad betyder dette? Du kommer til mig her med hvide Haar. Ret nu din Ryg og slet de Rynker ud!
Og han vil smile; vi vil begge smile ad denne altfor sære Maskerade, og i det Smil skal jeg paany forynges.
|
Apám (Magyar)Már jóval öregebb vagyok apámnál, ki oly korán itthagyta ezt a földet. Szelíd ember, derűs-szent homlokú, mily messze, messze tűnsz.
Emlékszem, kisfiú voltam, mikor még kézenfogva vitt az Ordrup-dombra. Kitárta fönt a széles téli mennyet, mely szétterült a táj hórétegén, s az erdőség sötét tömegein. Kitárt minden hűs, érces csillagcsóvát. A gyors Göncöl-kocsit. A zord Kaszást. A Fiastyúk aranyló fészekalját. Errébb a Vénusz tiszta ragyogását, s a Tejút drágaköves fátylait. Kitárta fönt a lángírású boltot, amelynek ezer zárt titkú jeléből izzásban, fényben, csendben és erőben a legfenségesebb név tűz alá.
Mindketten gyermekek voltunk mi ott, ahogy az est csodái ránk szakadtak. Ő szálas és bölcs, hosszúbundás férfi, én ámult törpe, pöttöm társa csak. Vergilius meg Dante a nagy percben, amikor újra fölmeredt az Égre, nem telhetett el mélyebb áhitattal, mint ő meg én.
S gyakran kitört szilaj haragja is. Ilyenkor villámló szemekkel sújtott - szelíd ember, derűs-szent homlokú. Ó, hányszor szállt föl sóhajom, hogy bárcsak kegyetlenebbül pirongatna még, de átvezetne buktatóimon!
Már jóval öregebb vagyok apámnál. Uj nemzedék tüze lobog köröttem. Ha eljutok az aggság kért koráig, egyszer majd őszen és agyoncsigázva jelentkezem ifjú apám előtt.
Fogadok, hogy mókás mosolyra gyúl, s megkérdi: „Helge, miért tréfálsz velem? Ily petyhüdten merészkedel elébem? Ugyan, ne fancsalogj tovább, kölyök!"
Aztán magam is elmosolyodom pokolian bolondos maskarámon, s e cinkos fintortól megifjulok.
|