V mrtvé zátoce (Cseh)
I. To byla tichá, mrtvá zátoka, ztracená bohu, ztracená i světu. Stojatá voda. Mělká, hluboká? Vše páchlo bahnem; i ta vůně květů.
Zde život v smrti a smrt v životě. Zde matné šero a tep srdce slabý. V soumraků letních těžké tesknotě svým skřekem chóry hlásily se žabí.
Ráz vesel nezazněl tu v rákosí, hlas svěžích hlasů, žádaje a prose. Syčela cosi věčně: Darmo jsi. V zátoce mrtvé nenávidělo se…
II. Proud teď se valí. A tak dravý proud, že břehy rve, že kus země trhá. Proud, jehož cíl je těžko uhádnout: bere a dává, z břehu na břeh vrhá.
Jaký to život, jaký okamžik! Jak bahna náhle nucena se hnouti! Jak dravý živel do zátoky vnik! A jakou kořist vidíš v dálku plouti!
Byl zlobou proudu stržen kdesi most, loď rozbila se, trochu prken zbývá. Klid zátoky je dávná minulost: vše temně hučí, burácí a zpívá!
U břehu sedím. Mžik? Den? Mnoho dní? A je to možno, že by se tak žilo? — Buď tedy zdráva, svatá povodni! Buď zdráva nám a vykonej své dílo!
III. [A] Bude zase tichá zátoka, zátoka smrti, nehybnosti, tlení? Puch bahna silnější rok od roka, a věčný soumrak v každou dobu denní?
Je neměnný to zákon osudu, zde vegetovat, rozkládat se, hníti? Nevěřím tomu, věřit nebudu. Včerejší život nelze znovu žíti! Feltöltő | Efraim Israel |
Az idézet forrása | http://ld.johanesville.net/dyk-05-lehke-a-tezke-kroky?page=2 |
|
A holtágban (Magyar)
I. Csendes morotva volt, kihalt öböl, háta mögött Istennek és világnak. Állóvíz. Sekély? vagy mélyről ömöl? Mocsárszaga volt ott minden virágnak.
A halál él itt s az élet oda. Fakó félhomály, gyengén ver a szív. Nyári alkony, súlyos nosztalgia, a békák kórusa is halni hív.
A nádasban evezőt nem remélsz, sem víg, hívó hangot a víz felett. Csak örök sziszegést: Hiába élsz! A holtágban nincs más, mint gyűlölet.
II. Most áramlás van. Leválik a part, a víz rohan, szaggatja darabokra. Vad áradás, nem tudni, merre tart, ad s elragad, partról partra robogva.
Micsoda élet, micsoda erő! Akaratlanul hogy’ reng, forr a mocsár! Micsoda dühödt elem tör elő! S a távolban zsákmány micsoda vár!
A düh rohan, elmos partot, hidat, darabokban éri csónak a partot. A holt ágból semmi holt nem maradt, minden döng, bömböl s mélyen zúgva harsog!
Itt ülök. Egy perc, nap, hét a varázs? Lehetséges, hogy ilyen ez az élet? — Légy üdvözölve hát, szent áradás! És feladatodat javunkra végezd!
III. Csendes, kihalt lesz megint az öböl, hol csak kísérteties rothadás van? Csak bűz tör évről évre egyre föl? Csak szürkület a nap minden szakában?
Rendíthetetlen törvény, végzet-e hogy e világ a pusztulás hazája? Nem hihetem s nem is fogom sose. De a tegnap nem válik újra mára.
|