Herbert, Zbigniew: A levél (List in Hungarian)
|
List (Polish)Został odkryty przypadkowo w latach dwudziestych, dokładnie w roku 1924, u lejdejskiego antykwariusza. Trzy kartki kremowego papieru o wymiarach 11,5 x 17 centymetrów, noszące ślady wilgoci, ale pismo jest dobrze zachowane, drobne, wyraźne i najzupełniej czytelne. Nieznany sprawca wkleił list do wewnętrznej strony okładki starego, bardzo popularnego niegdyś romansu Rycerz łabędzia, wydanego przez amsterdamskiego księgarza Coola w roku 1651. Większość badaczy (Isarlo, Gillet, Clark, de Vries, Borrero, Goldschneider) wyraziła się sceptycznie o tym odkryciu, jedynie młody historyk i poeta z Utrechtu, van der Velde (nawiasem mówiąc, został w tajemniczych okolicznościach zasztyletowany niedaleko Scheveningen), bronił zaciekle i do końca autentyczności listu. Jego autorem – zdaniem młodego badacza – miał być nie kto inny, tylko Johannes Vermeer, zaś adresatem Antonie van Leeuwenhoek, przyrodnik, którego zasługi w dziedzinie udoskonalania mikroskopu są powszechnie znane. Obaj, uczony i artysta, urodzili się w tym samym roku, w tym samym dniu i całe życie spędzili w tym samym mieście. List nie nosi śladów poprawek ani późniejszych interwencji, natomiast zawiera dwa zabawne błędy ortograficzne i parę przestawień literowych, widocznie pisany był pospiesznie: Kilka linijek skreślono, i to tak zdecydowanie i energicznie, że nigdy nie dowiemy się, jakie myśli szalone czy wstydliwe pokryła na zawsze czerń atramentu. Charakter pisma (spiczaste litery, „v” pisane jak otwarta ósemka, dukt pióra nieco rozchwiany, jakby ktoś przyspieszał kroku i zatrzymywał się nagle) wykazuje uderzające podobieństwo, jeśli nie identyczność, z jedynym zachowanym podpisem Vermeera w rejestrze Gildii Świętego Łukasza z roku 1662. Analiza chemiczna papieru oraz inkaustu pozwala datować dokument na drugą połowę XVII wieku, wszystko więc wskazuje na to, że list mógł być pisany ręką Vermeera, ale niezbitych dowodów brak. Wiemy dobrze, iż zdarzają się przecież fałszerstwa technicznie doskonałe. Ci wszyscy, którzy wypowiadali się przeciw autentyczności dokumentu, wysuwali argumenty liczne, lecz prawdę mówiąc, niezbyt konywające. Ostrożność naukowa, a nawet daleko posunięty sceptycyzm, są to cechy niewątpliwie chwalebne, jednak między wierszami krytycznych uwag wyczuwało się – czego nikt wyraźnie nie powiedział – że główne zastrzeżenia budzi treść listu. Gdyby, powiedzmy, Vermeer pisał do swojej teściowej Marii Tins, prosząc ją o pożyczenie 100 florenów w związku z chrzcinami syna Ignatiusa, lub, dajmy na to, proponował piekarzowi van Buytenowi jeden ze swoich obrazów pod zastaw zaciągniętego długu, nikt, sądzę, nie zgłaszałby sprzeciwów. Ale kiedy po dwu i pół wiekach Wielki Niemowa odezwał się własnym głosem, a to, co mówi, jest zarazem intymnym wyznaniem, manifestem i proroctwem – tego nie chcemy przyjąć, bowiem tkwi w nas głęboki strach przed objawieniem, niezgoda na cud. Oto list: „Zdziwisz się zapewne, że piszę do Ciebie, a nie zaszedłem po prostu, jak to się często zdarza, do Twojej pracowni przed zapadnięciem zmroku. Myślę jednak, że nie mam odwagi, nie potrafię powiedzieć Tobie w oczy tego, co za chwilę przeczytasz. Wolałbym nie pisać tego listu. Wahałem się długo, bo naprawdę nié chciałbym narażać naszej długiej przyjaźni na szwank. W końcu zdecydowałem się. Są przecież sprawy ważniejsze od tego, co nas łączy, ważniejsze od Leeuwenhoeka, ważniejsze od Vermeera. Przed kilkoma dniami pokazałeś mi przez swój nowy mikroskop kroplę wody. Myślałem zawsze, że jest czysta jak szkło, a tymczasem kłębią się w niej dziwne stwory, jak w przezroczystym piekle Boscha. W czasie tej demonstracji śledziłeś badawczo i, jak mi się zdaje, z zadowoleniem moją konsternację. Było między nami milczenie. A potem powiedziałeś bardzo wolno i dobitnie: «Taka jest woda, mój drogi, taka, a nie inna». Pojąłem, co chciałeś przez to wyrazić: że my, artyści, utrwalamy pozory, życie cieni, kłamliwą powierzchnię świata, a nie mamy odwagi ani zdolności dotrzeć do istoty rzeczy. Jesteśmy, by tak rzec, rzemieślnikami pracującymi w materii złudy, gdy Ty i Tobie podobni – jesteście mistrzami prawdy. Jak wiesz, mój ojciec miał przy placu targowym gospodę «Mechelen». Przychodził tam często taki stary marynarz, przemierzył cały świat od Brazylii i od Madagaskaru po Ocean Północny – pamiętam go dobrze – był zawsze tęgo podchmielony, ale znakomicie opowiadał i wszyscy chętnie go słuchali. Był atrakcją zakładu, niczym wielki kolorowy obraz lub egzotyczny zwierz. Jedną z jego ulubionych opowieści była historia o chińskim cesarzu Szy Huang-ti. Otóż ów cesarz kazał otoczyć państwo grubym murem, aby odgrodzić się od tego, co inne, i spalił wszystkie księgi, aby nie słuchać napominającego głosu przeszłości. Pod karą śmierci zabronił uprawiania wszelkich sztuk. (Ich całkowita bezużyteczność ujawniła się z całą jaskrawością w obliczu tak ważnych zadań państwowych, jak budowanie twierdzy lub ścinanie głów buntowników). Tedy poeci, malarze i muzycy ukrywali się w górach i zagubionych klasztorach; wiedli życie banitów tropionych przez sforę donosicieli. Na placach płonęły stosy obrazów, wachlarzy, posągów, wzorzystych tkanin, przedmiotów zbytku lub takich, które można było uznać za ładne. Dzieci, kobiety, mężczyźni chodzili w jednakowych strojach w kolorze popiołu. Cesarz wydał nawet wojnę kwiatom; ich pola kazał zasypać kamieniami. Specjalny dekret stanowił, że o zachodzie słońca wszyscy mają przebywać w domach, szczelnie zasłaniać okna czarnymi zasłonami, bowiem sam wiesz, jakie szaleńcze obrazy potrafi malować wiatr, obłoki i światło zachodu. Cesarz cenił tylko wiedzę i uczonych obsypywał zaszczytami i złotem. Astronomowie przynosili mu co dzień wiadomości o odkryciu prawdziwej lub urojonej gwiazdy, której służalczo nadawano imię cesarza, tak że wkrótce cały nieboskłon roił się od świetlistych punkcików Szy Huang-ti I, Szy Huang-ti II, Szy Huang-ti III i tak dalej. Matematycy trudzili się nad wynajdywaniem nowych systemów liczbowych, skomplikowanych równań, niewyobrażalnych figur geometrycznych, wiedząc dobrze, że ich prace są jałowe i nikomu nie przynoszą pożytku. Przyrodnicy obiecywali, że wyhodują drzewo, którego korona tkwi w ziemi a korzenie sięgają nieba, a także ziarno pszenicy wielkie jak pięść. Na koniec cesarz zapragnął nieśmiertelności. Lekarze dokonywali okrutnych doświadczeń na ludziach i zwierzętach, aby zdobyć tajemnicę wiecznego serca, wiecznej wątroby, wiecznych płuc. Ów cesarz, jak się często zdarza ludziom czynu, pragnął odmienić oblicze nieba i ziemi, aby imię jego na zawsze zapisało się w pamięci przyszłych pokoleń. Nie rozumiał, że życie zwykłego wieśniaka, szewca czy handlarzy warzyw jest znacznie bardziej godne szacunku i podziwu – on sam natomiast staje się bezkrwistą literą, symbolem pośród wielu monotonnie powtarzających się symboli szaleństwa i gwałtu. Jak na tyle zbrodni, jak na tyle spustoszeń, jakie czynił w umysłach i duszach ludzkich, śmierć miał okrutnie banalną. Udławił się gronem winnej latorośli. Aby sprzątnąć go z powierzchni ziemi, natura nie wysiliła się ani na orkan, ani na potop. Zapytasz zapewne, po co to wszystko opowiadam i jaki związek ma ta historia o dalekim i obcym władcy z Twoją kroplą wody. Odpowiem Tobie na pewno niezbyt jasno i składnie, w nadziei, że zrozumiesz słowa człowieka, który pełen jest złych przeczuć i niepokoju. Otóż obawiam się, że Ty i Tobie podobni wyruszacie na niebezpieczną wyprawę, która przynieść może ludzkości nie tylko korzyści, ale także wielkie, niedające się naprawić szkody. Czy nie zauważyłeś, że im bardziej środki, narzędzia obserwacji doskonalą się, tym bardziej cele stają się odległe i nieuchwytne. Z każdym nowym odkryciem otwiera się nowa otchłań. Jesteśmy coraz bardziej samotni w tajemniczej pustce wszechświata. Wiem, że pragniecie wyprowadzić ludzi z labiryntu zabobonu i przypadku, że chcecie im dać wiedzę pewną i jasną, jedyną – waszym zdaniem – obronę przed lękiem i niepokojem. Ale czy przyniesie ona istotnie ulgę, jeśli zastąpimy słowo Opatrzność słowem konieczność? Zarzucisz mi zapewne, że nasza sztuka nie rozwiązuje żadnej zagadki przyrody. Naszym zadaniem nie jest rozwiązywanie zagadek, ale uświadomienie ich sobie, pochylenie głowy przed nimi, a także przygotowanie oczu na nieustający zachwyt i zdziwienie. Jeśli jednak koniecznie zależy Tobie na wynalazkach, to powiem, że jestem dumny z tego, iż udało mi się zestawić pewien szczególnie intensywny rodzaj kobaltu ze świetlistą, cytrynową żółcią, jak również zanotować refleks południowego światła, które pada przez grube szkło na szarą ścianę. Narzędzia, jakimi posługujemy się, są istotnie prymitywne – kij z przytwierdzoną na końcu kępką szczeciny, prostokątna deska, pigmenty, oleje – i nie zmieniły się one od stuleci, podobnie jak ciało i natura ludzka. Jeśli dobrze rozumiem moje zadanie, polega ono na godzeniu człowieka z otaczającą rzeczywistością, dlatego ja i moi cechowi bracia powtarzamy nieskończoną ilość razy niebo i obłoki, portrety miast i ludzi – cały ten kramarski kosmos, bo w nim tylko czujemy się bezpieczni i szczęśliwi. Nasze drogi rozchodzą się. Wiem, że nie zdołam Ciebie przekonać i że nie zarzucisz szlifowania soczewek ani wznoszenia swojej wieży Babel. Pozwól jednak, że i my będziemy uprawiali nasz archaiczny proceder, że będziemy mówili światu słowa pojednania, mówili o radości z odnalezionej harmonii, o wiecznym pragnieniu odwzajemnionej miłości”.
|
A levél (Hungarian)A levelet véletlenül fedezték fel a húszas években, egészen pontosan 1924-ben egy leideni antikváriusnál. Három krémszínű papírlapról van szó, méretük 11,5 x 17 centiméter; nyomot hagyott rajtuk a nedvesség, de az írás jól megmaradt, apró, tisztán kivehető és tökéletesen olvasható. Az ismeretlen tettes egy régi, egykor nagyon népszerű románc, az amszterdami Cool könyvkiadó által 1651-ben kiadott Hattyús lovag belső borítójára ragasztotta a levelet. A kutatók többsége (Isarlo, Gillet, Clark, de Vries, Borrero, Goldschneider) kétségét fejezte ki a felfedezést illetően, egyedül van der Velde, a fiatal utrechti történész és költő (hozzáfűzném, hogy rejtélyes körülmények között, Scheveningen közelében szúrták le) védte makacsul és a végsőkig a levél eredetiségét. A levél szerzője - az ifjú tudós szerint - nem lehetett más, csakis Johannes Vermeer, címzettje pedig Antonie van Leeuwenhoek természettudós, aki a mikroszkóp tökéletesítésének köszönheti hírnevét. Mindketten - a tudós és a művész - egyazon évben és napon születtek, és egész életüket ugyanabban a városban élték le. A levélben nincs nyoma javításnak, vagy későbbi interpolációnak, viszont tartalmaz két szórakoztató helyesírási hibát és pár betűátvetést, láthatólag sietős kézzel vetették papírra. Néhány sort kihúztak, s ezt olyan határozottsággal és energiával tették, hogy sosem tudjuk meg, milyen őrült vagy szégyenletes gondolatokat takart el örökre a tinta feketéje. Az írás karaktere (a szálkás betűk, a „v” nyitott nyolcashoz hasonló alakja; a tollvonás helyenként meginog, mintha valaki sietős lépések után váratlanul megtorpanna) megdöbbentő hasonlóságot - ha ugyan nem azonosságot - mutat Vermeer egyetlen aláírásával, amely a Szent Lukács-céh 1662-es névsorában maradt fenn. A papír és a tinta vegyelemzése szerint a dokumentum keltezése a XVII. század második felére tehető, minden arra mutat tehát, hogy a levelet írhatta volna Vermeer, mégis hiányzik a döntő bizonyíték. Hisz tudjuk jól, hogy léteznek technikailag tökéletes hamisítványok is. Mindazok, akik a dokumentum eredetiségét vitatták, számos, de őszintén szólva nem különösebben meggyőző érvvel hozakodtak elő. A tudományos óvatosság, sőt még a túlzásba vitt szkepticizmus is minden bizonnyal dicséretes tulajdonságok, ugyanakkor a kritikai megjegyzések sorai közt olvasva érezhető volt, hogy - bár ennek senki nem adott hangot - a legnagyobb kétséget a levél tartalma kelti. Ha mondjuk Vermeer anyósának, Maria Tinsnek írt volna levelet, melyben 100 guldent kér kölcsön Ignatius fia keresztelőjére, vagy, teszem azt, van Buyten péknek ajánlotta volna fel képei egyikét adóssága fedezeteként, talán senki sem emelt volna kifogást. Ám amikor két és fél évszázad múltával a Nagy Hallgatag egyszerre csak megszólal, és amit mond, az mindjárt intim vallomás, manifesztum és jóslat - ezt nem akarjuk elfogadni, mert mindannyian félünk a kinyilatkoztatásoktól és a csodáktól. Ez hát a levél: „Nyilván csodálkozol, hogy írok Neked, és nem megyek át - mint oly gyakran
szoktam - még napszállta előtt a műhelyedbe. Azt hiszem mégis, hogy nem merem,
nem tudom szemedbe mondani azt, amit majd mindjárt olvashatsz.
|